2

Kilépve a Duke of New Yorkból, a nagy bárpult hosszú, kivilágított ablakánál egy csukladozó vén pjanyicát vagyis részeget vígyeltünk, atyái gusztustalan dalait ordibálta és úgy büf-büf-böfögött hozzá, mintha valami gusztustalan vén zenekar húzná a bűzhödt belében. Ki nem állhatom az ilyen véscseket. Ki nem állhatom a gusztustalan, fetrengő, böfögő, betintázott muzscsinákat, akármilyen korúak is, de főleg az ilyen sztárüjféléket nem. Úgy tapadt a falhoz, mintha ragasztva lenne, a pláttyéja valami iszonyat, csupa ránc meg gyűrődés meg kal, sár, mocsok, amit akartok. Nekiestünk hát, bevertünk neki egypár jó horrorsó tolcsókot, de ő csak danolt tovább: Valami ilyet danolt:

És visszamegyek kedvesemhez, kedvesemhez,

Ha elhagysz, kedvesem.

De hogy Balfék is megkoccantotta párszor az öklével a gusztustalan részeg rótját, abbahagyta a danolást, és kricsálni kezdett: – Rajta, rajta, verjetek csak agyon, gyáva férgek, úgyse akarok már élni ebbe a büdös világba. – Rászóltam Balfékre, hogy hagyja abba egy percre, mert akkoriban még érdekelt, mi mondanivalójuk van ezeknek a sztárüj roncstelepeknek az életről meg a világról. – Nacsak – mondtam. – Mitől büdös a világ, mi?

– Attól – jajongta a vénség –, hogy a fiatalok azt művelhetik az öregekkel, amit tik velem, mert nincs már itten se törvény, se rend. – Jó hangosan kricsált, és hadonászott hozzá, horrorsón dőlt belőle a szlóvó, de a kiskájából is a büf-büf, mintha csak keringett volna valami a belében, vagy mintha valami igen neveletlen muzscsina csinálta volna ott a súmot s a vén csolovek efelé rázta volna az öklét, ordítva rendesen: – Nem öregeknek való már ez a világ, azért nem is félek tőletek, taknyosok, olyan részeg vagyok, hogy egyáltalán nem is fáj, ha vertek, és ha megöltök, annak örülök csak igazán. – Ezen szmeháltunk meg vigyorogtunk kicsit, de szólni nem szóltunk, úgyhogy folytatta: – Miféle világ ez különben is? Ember a Holdon, emberek röpködnek a Föld körül, mint muslincák a lámpa körül, de a földi törvényre és rendre ügyet se vet már senki. – Azzal rágyújtott az ajakzenére – brrrzzzrrr –, akárcsak mi azoknak a fiatal miliciliknek a hátába, és danolt tovább:

Érted vívtam, hazám, te drága

S béke, dicsőség száll reád ma.

Na, erre bevertünk neki rendesen, a licónk egy merő vigyorgás, ő meg csak danolt rendületlenül. Aztán elgáncsoltuk, mire nagy döndüléssel kifeküdt és ömlött belőle a sörmoslék, legalább egy vödörre való. Undorító volt, úgyhogy sorra belerúgtunk egyet, és akkor már nem nóta és nem okádék, hanem vér dőlt a gusztustalan vén rótjából. Azzal nekieredtünk a világnak.

A városi nagyerőműnél Billyboyba és öt drúgjába botlottunk. Mármost tudni kell, testvéreim, hogy akkoriban négyesével-ötösével jártunk, ez volt az autósfogat, mert a négy az épp kényelmesen elfér az autóban, a hat pedig a legnagyobb megengedett létszáma volt egy bandának. Néha több banda is összeverődött, amolyan málenkij hadseregnek egy-egy nagy éjszakai ütközetre, de a célirányos a kis létszámú cserkészet volt. Billyboytól hánynom kellett, ha csak a kövér, vigyori licóját megvígyeltem, valami olyan vón áradt belőle, mint a sokszorosan kisütött, ráadásul igen állott olajé, hiába hogy a legjobb pláttyéját viselte, mint most is. Egyszerre vígyeltük meg egymást, és nagy némaság meg csönd lett mindegyik oldalon. Mert ez már az igazi lesz itten, semmi kecmec, itt most előkerül a nózs, az úzü meg a britva, ököl-bakancs ehhez képest gyermekjáték. Billyboy és a drúgjai abbahagyták, amin ügyködtek, tudniillik épp egy igen sírós fajta kis gyévocskát készültek megdolgozni, tízéves ha lehetett, kricsált is rendesen, de a pláttye még rajta volt, Billyboy markolta az egyik rukáját, alvezére, Leo meg a másikat. Azt hiszem, még csak a csúnya szlóvóknál tartottak az aktusban, eztán jött volna a nemi erőltetés. Minket vígyelve rögtön elengedték a nyifogó kis ptyícát, hisz ilyet bárhol találnak eleget, és az tűzött is el a vaksötétbe, csak úgy villogott a pipaszár lába fehére, és egyre fújta, hogy: – Jaj, jaj, jaj! – Magam szélesen, nagyon drúzseszki elmosolyodtam: – Né már, a hájas-bűzös bakkecske Billyboy szemérmesen! Hát hogy vagyol te gusztustalan olcsó korsó hajolaj, mi? Kérsz egy nagyot a folyós tojásodba, ha van egyáltalán, te nyamvadt eunuchkocsonya? – Azzal nekikezdtünk.

Hatan voltak négy ellen, mint már jeleztem, de szegény öreg Balfék minden balféksége dacára hárommal fölért vadulásban és piszkos hirigben. Igazi horrorsó úzüje, vagyis lánca volt neki a derekára tekerve kétszeresen, ezt tekerte most le, és valami meseszépen pörgette máris az ellen glázai előtt. Pete-nek és Georgie-nak jó éles nózsa volt, nekem viszont príma horrorsó sztárüj britvám, amit akkoriban művészien tudtam villogtatni-forgatni. Szóval ott draccoltunk a sötétben, feljött a jó öreg Luna is, rajta az emberekkel, a csillagok meg úgy döfölték az eget, mintha csak kések volnának és maguk is szeretnének részt venni a draccban. Sikerült a britvámmal végighasítanom Billyboy egyik drúgjának a ruhaelejét, hogy a plottyát a pláttye alatt még csak nem is érintette. Úgyhogy a dracc kellős közepén Billyboynak ez a drúgja egyszer csak azon kapta magát, hogy kinyílt, mint a borsóhüvely, a hasa csupasz, kilógnak a nyamvadt tojásai, és ettől olyan razdraz lett, hogy összevissza vonyított, hadonászott, s persze hogy nem vette észre, mikor a jó öreg Balfék lánca husssssss belevágott a glázába, erre aztán Billyboynak ez a drúgja le is támolygott a csata teréről, de közben a lelkét majd kibőgte. Igazán horrorsón álltunk, mert nemsokára Billyboy alvezérét is sikerült leterítenünk, az öreg Balfék lánca megvakította, kúszott-mászott és üvöltött, mint az állat, de egy kiadós galavánrúgástól kifeküdt, elnyúlt, s annyi.

Négyünk közül persze hogy Balfék járt a legrosszabbul pofa-ügyben, a licója csurom vér, a pláttyéja csupa kosz, de mi hárman maradtunk, ahogy voltunk, még csak meg se izzadtunk. Én a hájas-bűzös Billyboyt szerettem volna elkapni, úgy táncoltam kezemben a britvával, mint borbélylegény a fedélzeten háborgó tengeren, hogy egy-két ügyes vágást ejtsek azon a tisztátalan, olajos képén. Billyboynak nózsa volt, hosszú rugós fajta, de maga olyan lassú és nehézkes, hogy rendesen megvregyittyelni senkit se tudott volna. Így hát, testvéreim, tömör gyönyör volt körbevalceroznom – balra két-há, jobbra két-há –, megmetszve a bal pofit és a jobb pofit, hogy jóformán egyszerre eredt két vérfüggöny a kövér, gusztustalan, olajos licón a téli csillagfényben. Szóval ömlött a vére ilyen piros függönyökben, de Billyboy föl se vette, billegett, mint egy mocskos-hájas medve, és váltig böködött felém a nózsával.

Ekkor szlúsáltuk, hogy szirénázva jönnek a milicilik, vintóvkák merednek ki a rohamkocsik ablakán, fegyvert célra tarts! Az a nyifogós kis gyévocska szólhatott nekik, mert volt ott egy zsernyákhívó fülke nem messze az erőszaki műteleptől. – Elkaplak még, ne búsulj – kiáltottam –, te hájas bakkecske, te! Lemetszem a tojásodat, azt ne hidd. – Azzal eltűztek, lassan és lihegve, kivéve Leo alvezért, aki ott hortyogott a földön, északnak, a folyó felé, mi meg a másik irányba. A sarkon túl volt egy sikátor, sötét és üres, és nyitott mind a két végén, itt megpihentünk, szaporán lihegve, aztán lassabban, aztán már csak normálisan lélegezve. Tisztára mintha két irdatlan hegy között pihegtünk volna, mert ez volt itten a lakótelep, és a lakások ablakaiban ugráló kék fényt lehetett mindenhol vígyelni. Ez meg a televízió volt. Aznap este úgynevezett világközvetítés ment, ami azt jelenti, hogy ugyanazt a műsort vígyelhette mindenki a világon, már aki akarta, vagyis jobbára a középosztályok középkorú csolovekjai. Valami bazi nagy híreshülye komikus csolovek avagy fekete énekes volt műsoron, azt röptették szerte a spéci tévéműholdak a zűrből, testvéreim. Mi meg lihegtünk tovább, és szlúsáltuk, hogy keletnek szirénáznak el a milicilik, s már tudtuk, hogy nincs baj. De a szegény öreg Balfék egyre csak nézett föl a csillagokra, bolygókra, meg a Lunára, tátott róttal, mint valami kiskölyök, aki sose vígyelt még ilyet, és egyszer csak azt mondja:

– De szeretném tudni, mi lehet rajtuk. Ugyan mi lehet ott fönn az ilyen dolgokon?

Véknyába csaptam, úgy feleltem: – Te, te glúpüj barom aki vagy. Mi dolgod ezzel? Élet van rajtuk bízvást, aminthogy idelenn is, van, akit megkéselnek, van, aki késel. De hát molodaja még a nocs, úgyhogy indulás, Ó testvéreim. – A többiek jót szmeháltak ezen, de szegény öreg Balfék komoly pillantást vetett rám, aztán megint a csillagokra s a Lunára. Nekieredtünk hát a sikátoron, miközben kéklett le ránk a világközvetítés. Autóra lett volna szükségünk, ezért a sikátorból egyenest balra fordultunk, tudván, hogy a Priestly Place-en vagyunk, mert már vígyeltük is a nagy bronzszobrát valami sztárüj költőnek, a felső ajka akkora, akár egy orangutáné, és a lelógó vén rótjában pipát szorongatott. Északnak tartva kiértünk a Filmpalotához, ami csak úgy hámlott és rohadt szét, mert nem járt belé a kutya se rajtunk, málcsikokon kívül, de mi is csak balhézni, razrezálni, néha-néha a sötétben egyet tilitolizni. A légyszaros plakáton vígyeltük, hogy már megint a szokásos kovbojbaromság megy, a hatlövetű seriff meg az angyalok az egyik oldalon, a marhatolvajok és a pokolbéli ördögök a másikon, szóval az ismerős szar, csupa ilyet gyártott akkoriban az Államfilm. A közelben parkoló autók nem voltak valami horrorsók, csupa vacak sztárüj véscs, de azért találtunk köztük egy majdnem új Durango 95-öst, ami nekem megtetszett. Georgie-nak volt a kulcskarikáján egy úgynevezett polikulcsa, úgyhogy hamarosan már benne is ültünk – Balfék és Pete hátul tehénkedett, urasan fújva a füstöt –, begyújtottam, indítottam, és olyan horrorsón kezdett morajlani, hogy igazi príma érzés volt, ahogy melegen vibrattyolt tőle az ember bélése. Adtam neki a nógával, és csinosan kitolattunk, egy árva lélek nem vígyelte, hogy eltűzünk.

Előbb csak a kültelkeken marhultunk, ijesztgetve az úton átkelő vén csolovekokat meg zsénscsinákat, cikcakkban tépve a macskák után, ilyesmi. Aztán rátértünk a nyugati útra. Alig volt forgalom, úgyhogy tövig nyomtam a jó öreg nógával, és a Durango 95 úgy ette az utat, mintha spagetti lenne. Aztán már téli fák között jártunk, és sötétben, testvéreim, vidéki sötétben, és egyszer el is csaptunk valami jó nagyot, aminek vicsorgó, sokfogú rótja volt a reflektorfényben, aztán visított egyet, mi meg átcuppogtunk rajta, s az öreg Balfék ott hátul hülyére rötyögte magát: – Hohohoho! – Megláttunk egy fiatal málcsikot a bigéjével, egy fa alatt tapizták egymást, megálltunk noszogatni őket, aztán meggyomroztuk kissé a párocskát, mire elbőgték magukat, és már mentünk is tovább. Igazából a váratlan vendég című műsort akartuk leadni. Ez volt a legjobb vicc, a legjobb szmeh, és jó vad testi sértések is kerekedhettek belőle. Végül egy ilyen faluféléhez értünk, és a falu szélén egymagában állt egy ilyen falusi házikóféle kiskerttel. A Luna már jó magasan járt, tisztán és világosan vígyelhettük ezt a házikót, amint lelassítottam, majd fékeztem, a többiek rötyögtek bezúmno, aztán a házikó véscsnek a kapufélfáján azt is vígyeltük, hogy OTTHON a neve, ami elég egy hervasztó név. Kiszálltam az autóból, ráförmedtem a drúgjaimra, hogy kuss legyen és teljes komolyság, kitártam a málenkij kiskaput, és bementem a bejárati ajtóhoz. Szépen, finoman bekopogtam, de semmi válasz, úgyhogy kopogtam tovább, és már szlúsáltam is, hogy jön valaki, elhúzza a reteszt, aztán vagy öt centire megnyílt az ajtó, egyetlen gláz nézett rám a résből, de a lánc még be volt akasztva. – Tessék? Ki az? – Bigének a hangja volt, fiatalos gyévocskáé, úgyhogy igen előkelően, valódi úri góloszhordozással feleltem:

– Bocsásson meg, asszonyom, restellem, hogy zavarnom kell, de erre sétáltunk a barátommal, és a barátom hirtelen nagyon rosszul lett, kinn fekszik az úton, inkább halott, mint élő, és valami iszonyúan nyög. Volna olyan jó megengedni, hogy a telefonján mentőért telefonáljak?

– Nincs telefonunk – mondta a gyévocska. – Sajnálom, de nincsen. Máshoz kell fordulnia. – A málenkij házikó belsejéből katt katt katt katt kitkattkatt szlúsáltam, hogy gépel valami csolovek, aztán abbahagyta, és kiszólt a csolovekhang: – Mi az, drágám?

– Nos hát – mondtam –, volna olyan jó akkor legalább egy pohár vizet adni neki? Tudja, alighanem elájult. Úgy nézem, rájött a görcs, fogta magát s elájult.

A gyévocska habozott, aztán azt mondta: – Várjon. – Azzal visszament, a három drúgom meg kiszállt az autóból, horrorsón lopakodva odaosontak hozzám, fölhúzták a mászkájukat és én is az enyémet, és most már csak be kellett dugnom a rukámat és kiakasztani a láncot, mert úgy megpuhítottam ezt a gyévocskát a finom úri góloszommal, hogy nem zárta be az ajtót, pedig hát idegenek voltunk mi ott az éjszakában. Aztán benyomultunk ordítva, az öreg Balfék szokása szerint adta a sútot, ide-oda ugrált és csúnya szlóvókat harsogott, és meg kell mondanom, szép kis málenkij házikó volt az belülről. Szmehálva berontottunk a szobába, ahol égett a villany, és a gyévocska ott állt rémülten, igazi bájos kis bőr volt, nagy horrorsó grúgyokkal, mellette állt egy csolovek, a múzsa neki, az is fiatal volt, szarukeretes ócskit viselt, az asztalon írógép, szanaszét papírok, de egy csinos paksaméta egyben feküdt, biztosan azt gépelte, szóval megint egy intelligens fazonú könyvmoly fazonba botlottunk, mint néhány órával azelőtt, csakhogy ez itt író, nem olvasó. Na, azt mondja:

– Mi ez? Kik maguk? Hogy merészelnek engedély nélkül betörni a házamba? – Közben végig remegett a gólosza, de a rukája is. Mire én:

– Egyet se féljen. Ha félelem fészkelt a szívébe, Ó testvér, vesse ki azt onnét. – Georgie és Pete kiment fölkutatni a konyhát, az öreg Balfék meg ott várt mellettem a parancsra, a rótja szélesre tátva. – Na, mi ez? – folytattam, fölvéve azt a gépelésféle paksamétát az asztalról, mire a szarukeretes muzscsina:

– Én is éppen ezt akarom tudni. Mi ez? Mit akarnak? Takarodjanak, vagy kidobom magukat. – A Pébé Shelleynek maszkírozott jó öreg Balfék ezen akkorát szmehált, mint valami hatalmas ragadozó.

– Hászen ez egy könyv – mondtam. – Hászen maga egy könyvet ír itten. – Jó durvára fogtam a góloszomat. – Mindig rohadtul csodáltam aztat, aki könyvet tud írni. – Ránéztem a legfelső lapra, ott volt a címe: GÉPNARANCS, mire azt mondtam: – Hát ez jó egy hülye cím. Ki a fene hallott már olyat, hogy gépnarancs? – Aztán felolvastam egy málenkij részletet, jó hangosan, igazi zengő prédikátorhangon: – "Hogy az emberre, ki növekedni és édesedni képes, kinek végül dús leve csordul Isten szakállal övezett száján, hogy tehát az emberre oly törvényeket és feltételeket erőszakoljanak, melyek mechanikus szerkezetté degradálják őt, ez ellen szállok toll-kardommal síkra..." – Balfék ajakzenét produkált, és én is elszmeháltam magam. Aztán tépdesni kezdtem a lapokat és fecnikben szórtam a padlóra, s ettől az író muzscsina egészen bezúmnüj lett, és sárga zubáit rám vicsorítva, tíz körmét kimeresztve nekem esett. Más se kellett a jó öreg Balféknek, nagy hörrentésekkel és morrantásokkal kezelésbe vette a csolovek remegő rótját, piff paff, bal ököl, jobb ököl, úgyhogy régi jó ismerősünk, a piros – piros bor a csapból, piros lé mindenütt, mintha csak ugyanaz az óriáscég állítaná elő – megeredt és befröcskölte a szép tiszta szőnyeget meg a könyv darabkáit, amit derekasan tépkedtem tovább, razrezrazrez. Mindeközben a gyévocska, a hű és szerető hitves, dermedten állt a kandallónál, azután málenkij kis jajokat bocsátott ki magából, mintegy az öreg Balfék ökölmuzsikájának ütemére. Bejött Georgie és Pete a konyhából, szorgosan rágtak, noha rajtuk volt a mászka, merthogy ezt is meg lehetett csinálni, így tervezték őket, Georgie valami hideg combbal az egyik rukájában, egy fél klebával s rajta hatalmas buckó mászlóval a másikban, Pete meg egy habzó galavájú sörösüveggel és egy horrorsó öklömnyi szilvássütivel. Egyből rötyögni kezdtek, vígyelve az öreg Balféket, amint körbetáncolva öklözi az író csolovekot, az író csolovek meg placsíl, hogy az élete munkája vész kárba, buhuhuhú, de a rótja már szögletesre volt szabva, nekem mégis a fiúk rötyögése tetszett kevésbé, mert tátva volt a pofájuk, és látni lehetett benne, amit éppen ettek. Rájuk szóltam:

– Eldobni a moslékot. Nem adtam rá engedélyt. Fogjátok le a csolovekot, hadd vígyeljen mindent, de el ne szabaduljon. – Lerakták a zsíros piscsájukat az asztalra, a szállongó papírok közé, és odaklopotáltak az író csolovekhoz, akinek a szarukeretes ócskija összevissza repedezett, de még tartotta magát, a jó öreg Balfék egyre csak táncolta körbe, hogy a kandallópárkányon ugráltak tőle a nippek (de lesöpörtem őket, és nem ugráltak tovább, kicsi testvéreim), és váltig pofozta a Gépnarancs szerzőjét, hogy már szederjes volt a licója, és csöpögött, mint egy egészen különlegesen lédús gyümölcs. – Elég lesz, Balfék – mondtam. – És most lássunk a másik véscshez a Bóg segedelmével. – Akkor rávetette magát a gyévocskára, aki még mindig horrorsón kricsált, legalább négyet egy ütemre, hátracsavarta a rukáit, én meg tépni kezdtem róla az ezt-azt, míg a többi tovább rötyögött, és igazi príma horrorsó grúgyok dugták ki a rózsaszín glázukat, Ó testvéreim, miközben magam is lehántottam a ruhámat, hogy nekifogjak a döfölésnek. Döfölés közben fájdalmas kiáltásokat szlúsáltam, és a vérző író csolovek bezúmno üvöltve majdnem kiszabadult Georgie és Pete markából, hihetetlenül trágár szavakat ordítva, amiknek csak egy részét ismertem, a többit ott helyben találta ki. Utánam jog szerint az öreg Balfék következett, a maga vadállati, lihegő-szuszogó módján, és a Pébé Shelley-mászka ügyet se vetett a dologra, miközben én fogtam a nőt. Aztán váltottunk, Balfék és én markoltuk meg a nyáladzó író csolovekot, aki már rángatózni se bírt, csak az összefüggéstelen szavait gajdolta, mint aki a tejmegmég bár űrébe keveredett, Pete és Georgie meg elzabrálta, ami járt neki. Aztán ilyen csöndféle lett, és mivel teli voltunk gyűlölettel, összetörtük, ami még épen maradt – írógépet, lámpát, széket –, Balfék pedig, rá mélységesen jellemzően, lehugyozta a tüzet és épp készült a szőnyegre szarni, hiszen volt ott papír bőven, de erre már azt mondtam, hogy nem. – Kifelé, kifelé, kifelé – ordítottam. Az író csolovek meg a zsenája nem is volt magánál, véresek voltak és tépettek, csak nyöszörögni tudtak. Túl fogják élni.

Kiballagtunk várakozó autónkhoz, és hagytam, hogy Georgie üljön a kormány mögé, mert letörtem egy málenkissé, és gurultunk vissza a városba, mindenféle furcsa, visító dolgokat ütve el közben.