3

Jéhaltunk vissza a városba, testvéreim, de épp a szélén, nem messze az úgynevezett Ipari Szennyvízcsatornától, vígyeltük, hogy lekonyul a benzinmutató, ahogy a mi, hahaha, mutatóink is lekonyultak, és az autó egyre köhögött, hogy kasi kasi kasi. Nem estünk kétségbe, mert ott villogott a közelben a vasút kék fénye. A kérdés csak az volt, hagyjuk-e ott az autót, hogy a zsernyákok szabirálják be, vagy pedig, gyilkos undorkodó kedvünkben lévén, tolcsókoljuk bele a vízbe, hogy jó nagy pleszkkel elmerüljön, mielőtt még meghal az este. Utóbbiban maradván kiszálltunk, kiengedtük a féket, vállvetve odatolcsókoltuk a mocskos víz szélére, amely mintha melasz és emberi lyuktermék keveréke lett volna, aztán egy jó horrorsó tolcsók, és bele is fordult. Hátraugrottunk, nehogy a szenny a pláttyénkra fröccsenjen, de az autó szép simán glugluglug és glolp lemerült. – Viszlát, öreg drúg – szavalta Georgie, Balfék meg egy nagy bohócos röhögést – Hahhahha! – eresztett utána. Azzal megcéloztuk az állomást, hogy az egy megállóra lévő központba bemenjünk. Szép udvariasan megvettük a jegyeket, és uras csöndben vártunk a peronon, az öreg Balfék közben az automatákkal marhult, a karmántyúja tele lévén málenkij pénzzel, mint aki csokoládészeleteket osztana a szegények és éhezők között, ám ilyenek a közelben nem voltak, aztán bedöcögött a jó öreg eszpresszó rapidó, és felugráltunk a majdnem üres vonatra. Hogy az út három percét elüssük, vadulni kezdtünk az úgynevezett huzatokkal, szép horrorsón kitéptük az ülések belét, az öreg Balfék meg addig verte láncával az aknót, míg szikrázva nem csillaglott a téli levegőben, de mind le voltunk konyulva, törve, hangolva kissé, testvéreim, az energiacsapoló estétől, csak Balfék volt teli az ostoba állat életörömével, viszont mocskos is volt tetőtől talpig, és bűzlött a verejtékvóntól, többek közt ezt se bírtam az öreg Balfékben.

A központban kiszálltunk, szép lassan visszaindultunk a Karóva tejbár felé, és úgy ááásítoztunk közben, hogy a hold, a csillagok meg a lámpák a kopoltyúnkig beláttak, mert növésben levő málcsikok voltunk még, akiknek nappal iskolában a helyük, és a Karóvába megérkezve azt tapasztaltuk, hogy zsúfoltabb, mint ahogy otthagytuk. De az a tején és synthemescen vagy min űrbe röpült csolovek most is csak fújta a magáét: – Kallódó utcakölykök az útbahan hukk plafonidő járazóra. – A harmadik vagy negyedik adagja lehetett aznap este, mert már megvolt neki az a fakó, embertelen színe, mint aki tárggyá vált és az arcát merő krétából faragták. Ha ennyi időt akart tölteni az űrben, már az elején be kellett volna menjen valamelyik privát fülkébe, mert a végén még beleakadnak a málcsikok, ámbár nagy veszély nem volt, hisz tudtuk, hogy bazi izmos kidobók rejtőznek a Karóvában, akik hamar véget bírnak vetni a marhulásnak. Balfék mindenesetre befurakodott e mellé a csolovek mellé, és a nagy mocskos szapógjával beletiport a lábfejébe. De a csolovek, testvéreim, nem érzett, nem hallott semmit, fölötte volt már ő a testi bajoknak.

Naccatok szlopálták a tejet meg a kólát s hülyültek többnyire (naccatoknak hívtuk a tinédzsereket), de voltak ott sztárüjebbek is, muzscsinák-zsénscsinák vegyest (persze nem burzsoá fazonok, olyanok soha), ezek a bárpultnál nevettek, povedáltak. A tollukról meg a lógó pláttyéjukról látszott (nagy kötött pulóver a legtöbbön), hogy felvételen lehettek a sarki tévéstúdióban. A gyévocskáknak nagyon eleven licójuk volt, nagy, széles és igen vörös, csupa fog rótjuk, összevissza szmeháltak, és fütyültek a fene vad világra. Aztán kattanva elhallgatott a sztereón a lemez (Johnny Zhivago, az a ruszki kóska énekelte a "Csak minden másnap"-ot), és a beálló rövid szünetben, mielőtt még rákezdett volna a következő szám, az egyik gyévocska – hirtelenszőke, nagy mosolygó vörös róttal, olyan harminc-sok lehetett – váratlanul dalra fakadt, csak olyan másfél ütemnyire, mint aki illusztrálni akar valamit, amiről éppen povedáltak, de abban a pillanatban, Ó testvéreim, mintha egy nagy madár szállt volna be a tejbárba, és a plottyomon minden málenkij szőrszál felállt, és úgy futott végig rajtam a hideg, mint lassú kis málenkij gyíkok. Mert én tudtam, mit énekel. Friedrich Gitterfenster operájából, a Das Bettzeug-ból volt egy részlet, ahol a nő már elpatkolni készül, mert átvágták a torkát, és a szöveg így hangzik: "Jobb is lesz így talán". Szóval végigfutott rajtam a hideg.

De az öreg Balfék, szlúsálva ezt a kis daldarabot, ezt a tányérra csapott izzóvörös lómtyik húst, szabadon eresztette a bunkóságát, ami most ajaktrombitából, kutyaugatásból, kétszer a levegőbe döfött két ujjból és bohócos röhögésből állt, ebben a sorrendben. Egyszerre mintha belázasodtam volna, mintha izzóvörös vérben fuldokoltam volna, szlúsálva és vígyelve Balfék otrombaságát, és kifakadtam: – Te rohadék! Te mocskos, nyálas, modortalan rohadék! – Azzal áthajolva Georgie előtt, aki köztem és az undorító Balfék között ült, öklömmel Balfék rótjába csaptam, villámszkóró. Balfék nagyon meglepődött, elnyílt a rótja, rukájával törölgette a króvot a gúbáiról, aztán a csorgó piros króvot nézte döbbenten, aztán engem. – Há emmeg mi volt? – kérdezte a maga tudatlan módján. Nem sokan vígyelték, mit csináltam, s aki vígyelte, nem törődött vele. Már szólt is megint a sztereó, valami nagyon beteg elektromosgitár-véscs ment rajta.

– Azért kaptad, mert modortalan rohadék vagy és dúhod nincs róla, hogy kell viselkedni a köz nyilvánossága előtt, Ó testvérem.

Balfék ronda gonosz pofát vágott erre. – Nekem ez nem tetszik egyáltalán. Mostantól nem vagyok a testvéred, és nem is akarnék az lenni. – Előhúzta zsebéből a nagy taknyos tastukját, és csodálkozva itatgatta a piros folyadékot, olyan döbbenten nézett rá, mintha vére csak más csolovekoknak lehetne, neki nem. Olyan volt az egész, mintha vért énekelne, mert otromba volt, amikor az a gyévocska zenét énekelt. A gyévocska viszont már tovább szmehált – hahahaha – a drúgjaival a pultnál, mozgott a vörös rótja, fénylettek a zubái, Balfék gusztustalan otrombaságát észre se vette. Tulajdonképpen velem volt otromba a Balfék. Azt mondtam:

– Ha nem tetszik ezmegez és nem akarnál azmegaz lenni, tudod, mit csinálj, kicsi testvér.

Georgie hangja olyan éles volt, hogy felkaptam a fejem:

– Jól van, na. Ne kezdjük itt az arénát.

– Ez csakis Balféktől függ – mondtam. – Nem viselkedhet úgy egész zsiznyében, mint valami kisgyerek. – Azzal keményen Georgie-ra néztem. Megszólalt Balfék, és már a piros vére se folyt annyira:

– Mi jogon parancsolgat nekem és tolcsókol szájba, amikor csak tetszik? Menjen az édesbús mattyába, vagy kiverem lánccal a glázait.

– Vigyázz – mondtam erre olyan halkan, ahogy csak tudtam, miközben a sztereó ide-oda pattogott a falakon meg a plafonon, és az űrben mászkáló csolovek egyre hangosabban fújta Balfék mellett, hogy: – Közelebb szikrázik ultoptimáris. – Azt mondtam halkan: – Vigyázz, Ó Balfék, ha kedves az életed filigrán cérnája.

– Menj az édesbús bolsaja mattyodba – vicsorgott Balfék. – Nem volt jogod ahhoz, amit csináltál. Bármikor kiállok veled lánccal, nózzsal vagy britvával, nem hagyom, hogy ok nélkül tolcsókolgass, vili, hogy nem hagyom.

– Késsel és bármikor – acsarogtam vissza. Mire Pete:

– Állj, állj, málcsikok. Drúgok vagyunk, vagy nem? Drúgok pedig ilyetén nem viselkednek. Ott szemben máris röhögnek rajtunk a málcsikok. Csak nem csinálunk magunkból bohócot?

– Balféknek rendet kell tanulnia – feleltem. – Világos?

– Álljon meg a menet – szólt közbe Georgie. – Mi az, hogy rendet? Ezt most hallom először.

– Az az igazság, Alex – tódította Pete –, hogy nem kellett volna pofán csapnod a jó öreg Balféket. Most megmondom, aztán többet nem térünk ki rá. Megmondom teljes tisztelettel, ha engem csapsz pofán, vállalnod kellett volna a következményeket. Ennyit mondok és nem többet. – Azzal beletemette licóját a tejespohárba.

Éreztem, hogy csupa razdraz a belsőm, de próbáltam nyugodt maradni. – Vezérnek lennie kell. Fegyelemnek lennie kell. Nem igaz? – Egy szót nem szkazált, még csak nem is biccentett egyik se. A razdraz egyre nőtt bennem, kívül egyre nyugodtabb lettem. – Régóta én vagyok a főnök. Drúgok vagyunk, de valakinek főnöknek is kell lennie. Nem igaz? Nem igaz? – Biccentettek tétován. Balfék az utolsó csöppeket aszusálta magán. Végül ő szólalt meg:

– Igaz, igaz. Dubidú. Elfáradtunk, asszem. Többet ne is mondjunk talán. – Meglepődtem, kissé még puglívüj is lettem, hogy Balfék ilyen bölcsen povedál. Balfék folytatta: – Ágyban az igazság már ilyenkor, haza kéne menni. Nem igaz? – Nagyon meglepődtem. A másik kettő bólintott, hogy igaz igaz igaz. Mire én:

– Ugye megérted, Balfék? Tudod, a zene miatt volt. Egészen bezúmnüj leszek, ha egy csolovek megzavar egy éneklő ptyícát. Szóval ezért.

– Haza kéne menni egy kis szpacskára – mondta Balfék. – Hosszú este volt ez növésben levő málcsikoknak. Nem igaz? – Igaz igaz, bólintott a másik kettő. Mire én:

– Azt hiszem, legjobb, ha most hazamegyünk. Balfék igazi horrorsó ötlettel állt elő. És ha nappalközben nem találkoznánk, Ó testvéreim, hát – holnap ugyanakkor ugyanott?

– Igen – felelte Georgie. – Azt hiszem, el lehet intézni.

– Én – mondta Balfék – lehet, hogy egy málenkicsit kések. De ugyanott és majdnem ugyanakkor holnap, persze hogy. – Még mindig törölgette a gúbáit, pedig már nem is folyt a króv. – És – tette hozzá – reméljük, hogy több énekes ptyícát már nem találunk itt. – Azzal megeresztett egy jó öreg Balfék-rötyögést, egy nagy bohócos hohohohót. Úgy látszott, akkora balfék, hogy meg se tud igazán sértődni.

Így hát elváltak útjaink, én a magamén böfögve mentem a sok megpittyelt hideg kólától. A britvám kéznél volt, hátha Billyboy valamelyik drúgja ott vár rám a lakótelepen, vagy ha nem ő, akkor valamelyik másik bandából, gruppából vagy sájkából valaki, mert ezek folyton háborúztak egymással keresztbe és hosszába. A faterral meg a mamival laktam a 18/A számú tömbben, a Kingsley Avenue és a Wilsonsway között. A nagy bejárati ajtóig simán eljutottam, bár tényleg láttam egy fiatal málcsikot a csatornában fetrengeni, üvöltött, mint a fába szorult féreg, prímán össze volt vagdosva, a lámpafényben itt is, ott is vércsíkok csillogtak, megannyi szignója, testvéreim, az aznap esti marhulásnak. A 18/A tövében megpillantottam egy gyévocska nyizsnüjneműjét is, a pillanat hevében tépték le róla, Ó testvéreim. Beléptem. A lépcsőházban a városi tanács jó öreg festménye a falon – szépen fejlett csolovekok és ptyícák, a Munka Becsületétől meg Tisztességétől mord képpel, munkapadoknál, gépeknél, s a szépen fejlett plottyukon nincs egy öltés ruha. De hát persze a 18/A-ban lakó málcsikok, ahogy várni lehetett, golyóstollal és színes ceruzával szépen kidekorálták a fönt említett festményt, szőröket és merev farkokat biggyesztve rá, és most már iszonyú ronda szlóvók is kúsztak kifelé ezeknek a nagój (vagyis meztelen) zsenáknak meg csolovekoknak a méltóságteli rótjából. Odamentem a lifthez, de meg se kellett nyomni a villanyos knópkát, hogy tudjam, nem működik, mert ma este jó horrorsón megtolcsókolták, a fémajtó összevissza görbült, valaki igencsak fejthette az erőt, úgyhogy gyalog kellett fölmásznom a tizedikre. Szentségeltem is zihálás közben, mert plottyban fáradt voltam, ha fejileg nem is. Nagyon kívántam már a zenét, lehet, hogy a miatt az éneklő gyévocska miatt a Karóvában. Jól be akartam vele lakni, mielőtt a paszportomat, testvéreim, lepecsételik az álom határátkelőhelyén, és fölengedik előttem a csíkos sésztet.

Kinyitottam az én kis külön kljucsommal a 10-8 ajtaját; málenkij lakásunkban néma csönd volt, az ef meg az em már az álom ösvényét járta, a mami egy kis málenkij vacsorát is kikészített az asztalra: egy-két lómtyik szivacsos konzervhús, egy vékony vágat kleba meg vaj, na és egy pohár hideg malakó. Hahahó, a jó öreg malakó, amiben nincsen kés, se synthemesc, se drencrom. Gonosz egy ital lesz, testvéreim, most már az én szememben az ártatlan tej mindig. Azért csak nekiestem, mert éhesebb voltam, mint hittem, még a gyümölcstortát is kiszedtem a kamrából, és jó nagy cafatokat hánytam belőle a mohó rótomba. Azután fogat mostam, csettegtettem, vagyis tisztogattam a rótomat a jazikommal, majd pedig bementem az én kis szobámba, útközben lökve le a pláttyét. Itt volt az ágyam és zsiznyem kincse, a sztereóm, lemezeim a szekrényben, zászlóim és plakátjaim a falakon, ez utóbbiak emlékek a javítóból tizenegy éves koromtól, Ó testvéreim, és mindegyikre név vagy szám volt feste: 4. DÉLI; METRÓ JAVINT, KÉK TAGOZAT; ALFA-FIÚK.

Az erősítők szépen el voltak rendezve körbe a plafonon, falakon, padlón, úgyhogy ha zenét szlúsálva az ágyamon hevertem, valósággal behálózott és körbefont a zenekar. Ma este, gondoltam, jöjjön először az az új hegedűverseny az amerikai Geoffrey Plautustól, Odysseus Choerilos és a Maconi (Georgia) Filharmonikusok előadásában, úgyhogy kirántottam a helyéről, föltettem és vártam.

És jött is, testvéreim. Ó, boldogság, mennyei boldogság. Csupaszon feküdtem, galavám a rukáimon a párnán, glázok csukva, rót gyönyörre tátva, szlúsáltam a mennyei hangok zubogását. Ó, a megtestesült tökély és tökélet. A trombonok vörösaranyként recsegtek az ágyam alatt, galavám mögött háromfelé köptek ezüstlángot a trombiták, és ott az ajtónál az üstdobok a belemen gurultak át és ki, recsegve, mint a cukorkamennykő. Ó, csodáknak csodája. És akkor, mint ritka mennyei fémből szőtt madár, vagy mint nehézkedésnek fittyet hányó ezüstbor madár, mely űrhajóban folyik, jött a hegedűszóló a többi húros felett, s azok a húrok mintha selyemből lettek volna kalitka az ágyam körül. Azután a fuvola és az oboa fúrta bele magát platinaféregként a sűrű sűrű arany-ezüst karamellába. Micsoda boldogság volt az, testvéreim. Az ef és az em a szomszédos hálószobájukban megtanulták már, hogy ne merészeljenek átkopogni a falon az úgynevezett zaj miatt. Megtanítottam őket. Inkább altatót vettek be. Most is bevették nyilván, hisz tudhatták, micsoda élv nekem az éji zene. És miközben szlúsáltam, szorosra hunyt glázokkal, hogy magamba zárjam ezt a boldogságot, ami jobb bármi synthemesc-Bógnál, mennyei képek jelentek meg előttem. Fiatal és sztárüj csolovekok meg ptyícák hevertek a földön irgalomért esdekelve, én meg teli róttal szmehálva tiportam a licójukat a bakancsommal. És tépett ruhájú, kricsáló gyévocskák álltak egy falnál, és én sorra beléjük döftem a micsodámat, mint valami slagot, és bizony mire a zene, mindössze egy tétel, a nagytornyának tetejére ért, ott heverve az ágyamon, szorosra hunyt glázokkal, rukáim a galavám mögött, elsültem és fröcsköltem szanaszét és ordítottam aaaaaaaaaa a boldogságtól. És így siklott a gyönyörű zene izzó vége felé.

Utána a csodálatos Mozarttól hallgattam a Jupitert, és új képek, más licók jelentek meg, hogy a földbe tiporjam és szétloccsantsam őket, majd arra gondoltam, meghallgatok még egyet, mielőtt átkelek a határon, és mivel valami igazán sztárüjt és erőset és határozottat akartam, J. S. Bachot vettem elő, a Brandenburgi versenyt, középső és alsó húrokra. És, másféle boldogsággal szlúsálva, mint az előbb, vígyeltem megint azt a címet a papíron, amit az este razrezáltam, mintha csak évszázadokkal azelőtt lett volna, abban az OTTHON nevű házikóban. Az volt a cím, hogy gépnarancs. J. S. Bachot hallgatva kezdtem már panyimálni, hogy mit jelent, és bántam, mint a kutya, szlúsálva mindeközben a sztárüj német mester barna tökéletét, hogy nem tolcsókoltam még jobban el azt a kettőt, hogy nem téptem őket szét a saját padlójukon.