5

Ámde az történt, hogy későn ébredtem (kis híján fél nyolc volt az órám szerint), és mint kiderült, ez nem volt valami okos dolog. Vígyelheti mindenki, hogy ebben a gonosz világban minden számít. Panyimálhatja; akinek esze van, hogy a dolgok összefüggnek. Bizony bizony bizony. A sztereóm már nem harsogta, hogy Szent Öröm meg hogy Milliók ti, kart a karba, valami csolovek kikapcsolhatta, ez pedig nem lehetett más, mint az ef vagy az em, mert most már tisztán szlúsáltam, hogy kinn vannak a nappaliban, s a tányércsörgésből meg teahörpölésből azt is kivettem, hogy fáradt vacsorájukhoz láttak a napi robotálás után a gyárban meg a boltban. A szegény öregek. A szánni való sztárüjök. Köntösbe bújtam és kinéztem mint egyszem szerető fiuk:

– Jó estét, jó estét, jó estét. Mindjárt jobban érzem magam a napi pihenés után. Most már ideje az esti munkához látnom, megkeresni azt a kis megkeresnivalót. – Merthogy azt hitték vagy úgy tettek, mintha ezt csinálnám mostanában. – Nyamnyamnyam, mami. Nekem is jut belőle? – Valami mélyhűtött-fölmelegített-megsütött vagdaléknak nézett ki, nem étvágygerjesztőnek, de hát ezt kellett mondanom. Fater mogorva-gyanakvó képpel pislantott rám, de szólni nem mert semmit, mami meg fáradtan elszmehálta magát, amolyan méhemnek gyümölcse egyetlen kisfiam módra. Kilibegtem a fürdőszobába, villámszkóró megtisztálkodtam, mert mocskosnak és ragadósnak éreztem magam, aztán vissza az odúmba az esti pláttyéért. Ragyogva, megfésülködve, lekefélkedve és sugárzón telepedtem a lómtyik vagdalékomhoz.

– Nem mintha bele akarnám ütni az orromat, fiam, de hol is dolgozol te esténként?

– Hát – mondtam nyammogva –, itt-ott, ezt-azt. Ahogy jön. – Sötéten ráemeltem a glázomat, hogy tudniillik törődjön a maga dolgával. – Pénzt nem kérek soha, igaz? Se ruhára, se szórakozásra. Akkor meg minek kérded?

Fater hunyászan motyogva nyammogott. – Ne haragudj, fiam – azt mondja. – Csak éppen aggódok néha. Mindenfélét álmodok. Nevethetsz rajta, de az álomban is van igazság. Az éjjel is rólad álmodtam, és bizony nem volt szép álom.

– Nacsak. – Ez intyereszovált, hogy rólam álmodott. Az volt az érzésem, hogy én is álmodtam valamit, de már nem emlékeztem belőle semmire. – Igen? – mondtam, abbahagyva a ragadékos vagdalék rágását.

– Szörnyű volt – mondta a fater. – Ott hevertél az utcán, valami fiúk összevertek. Olyan fiúk, akikkel akkor barátkoztál, mielőtt az utolsó javítóintézetbe elküldtek.

– Nacsak. – Magamban jót vigyorogtam, hogy a fater azt hiszi, tényleg megjavultam, vagy legalábbis elhiszi, hogy azt hiszi. Aztán eszembe jutott a saját álmom is, az aznap reggeli, Georgie-ról, amint tábornoki parancsokat oszt s az öreg Balfékről, amint fogatlanul szmehálva lóbálja a korbácsot. De hát valahol azt hallottam, az álmoknak épp az ellentéte válik valóra. – Ne aggódj a te egyetlen fiadért és utódokért, Ó atyám – feleltem. – Egyet se félj. Enbiztonságának legjobb őre ő, hidd meg azt.

– Véredben fetrengtél – folytatta a fater –, tehetetlenül, és nem tudtál visszaütni. – Ennek csak az ellentéte lehet igaz bármikor, úgyhogy málenkissé megint elvigyorodtam, aztán a karmánomból minden pénzt kirántva odacsaptam a pöcsétes asztalterítőre.

– Tessék, fater. Nem sok, de ezt kerestem tegnap este. Pittyelhettek belőle egy kis whiskyt a mamival valami jobb képű lebujban.

– Köszönöm, fiam – mondta ő. – Nemigen járunk mi el mostanság. Nem merünk kimenni az utcára. Teli van fiatal huligánokkal. De azért köszönöm. Hozok holnap egy üveggel anyádnak. – Azzal zsebre dugta ebül szerzett keresményemet, miközben mami az edényt csisztyílta a konyhában. Szerető mosolyokat küldve mindenfelé, kiléptem a lakásból.

A lépcső aljára leérve meglepődtem. Mi több, eltátottam a számat. Ugyanis elém jöttek. Ott vártak rám az összefirkált falfestménynél, a Munka csupasz Becsületénél, az említettem meztelen csolovekoknál és zsénscsináknál, akik komor elszánással feszülnek az ipar kerekének, s a rótjukból csupa rondaság jön a csintalan málcsikok ceruzaművészetének hála. A Balfék egy jókora fekete zsírkrétával rótt éppen csúnya szavakat a városi tanács festménye fölé, s közben az ismert Balfék-módra göcögött – vahahaha. De amikor Georgie és Pete villogó drúzseszkij zubákkal rám köszönt, sarkon fordult, és elbőgte magát: – Itt van ő, megjött hát, hurrá – és bohócosan szteppelt hozzá.

– Már aggódtunk – mondta Georgie. – Csak vártunk, pittyeltük a késes malakót, és gondoltuk, hátha megsértődtél valami véscs miatt, hát idejöttünk kis lakodhoz. Igaz-e, Pete?

– Igaz, igaz – mondta Pete.

– Bicsibocsibocsánat – mondtam gyanakodva. – Megfájdult a galavám, ki kellett aludni. Aztán meg nem ébresztettek parancs szerint. Mindegy, a fő, hogy itt vagyunk, várva, mit hoz a jó öreg nocs, igen? – Úgy látszik, fölszedtem ezt az igen?-t P R. Deltoidtól, a nevelőtisztemtől. Furcsa.

– Együttérzésem a fejfájásért – mondta nagyon együttérzőn Georgie. – Talán túl sokat használtad a jó öreg galavát. Parancsolgatás meg fegyelem meg ilyesmi. Biztos, hogy nem lenne jobb, ha visszafeküdnél? – És málenkij vigyorokat produkáltak hozzá.

– Várjunk csak – mondtam. – Lássuk kristályos tisztán a dolgokat. Ez a szarkazmus, ha szabad így kifejeznem, nem illik hozzátok, Ó kicsi testvéreim. Netán gavarittyparti volt a hátam megett, viccelődtetek rajtam, mi? A drúgotok és vezéretek volnék, jogom van tudni, mi az ábra, igen? Halljam, Balfék, mit jelent ez a nagy lóképű vigyor az ábrázatodon? – Mivelhogy Balfék rótja széles és bezúmnüj, hangtalan szmehre volt tátva. Georgie azonban villámszkóró közbelépett:

– A Balfék cikizésének vége, testvér. Ez is hozzátartozik az új módihoz.

– Új módi? Micsoda új módi? Most már biztos, hogy pofázás folyt az alvó hátam mögött. Hadd szlúsálom, mi volt az. – Azzal összefontam a rukámat, és kényelmes pózban nekidőltem a törött lépcsőkorlátnak – még mindig följebb voltam, mint ezek az úgynevezett drúgjaim, mert fönn álltam a harmadik lépcsőfokon.

– Már meg ne sértődj, Alex – mondta Pete –, de demokratikusabban akarjuk csinálni a dolgokat. Ne te mondd meg folyton, hogy mit csináljunk és mit ne. Meg ne sértődj a szóért.

– Mi az, hogy meg ne sértődjön – szúrta közbe Georgie. – Az itt a kérdés, hogy kinek vannak ötletei. És miféle ötletei voltak neki? – Közben egyfolytában és merészen rám szegezte a glázait. – Vacakok, málenkij véscsek, mint például a tegnapi. Pedig lassan felnövünk már, testvérek.

– Tovább – mondtam mozdulatlanul. – Hadd szlúsálom tovább.

– Hát tessék, ha annyira akarod – folytatta Georgie. – Összevissza mászkálunk, boltokat krasztyolunk, szánalmas rukányi zsozsó a zsákmányunk. Pedig Will, az Angol az Izompacsirta kávézóban azt mondja, ő vevő mindenre, amit csak a málcsikok krasztyolnak. A csilivilire is, az ékszarra is – mondta, változatlan hidegen meresztve rám a glázait. – Dőlne hozzánk a pénz, ha akarnánk, mondja Will, az Angol.

– Igen? – feleltem holt nyugodtan, de belül annál razdrazabbul. – És mióta közösködtök ti Will-lel, az Angollal?

– Néha-néha – mondta Georgie – agyinókomban is térülök-fordulok. Mint például múlt szabbaton. Az ember a maga zsiznyét is élheti, nem igaz, drúgjaim?

Nem tetszett ez nekem, testvérek. – És mihez kezdenél – kérdeztem – a kazal gyéngivel avagy pénzzel, ahogy oly előkelőn nevezed? Nincs meg minden véscsed, amit csak kívánsz? Ha autóra van szükségünk, elkötjük. Ha zsozsóra, felmarkoljuk. Igen? Mi ez a hirtelen vágy a nagy zsíros kapitalizmus után?

– Tudod – mondta Georgie –, néha úgy gondolkodsz és gavarittyolsz, mint egy csecsemő. – Balfék erre istentelenül elröhögte magát. – Ma este – mondta Georgie – igazi felnőtt krasztyolás lesz.

Így hát igazat szólt az álmom. Georgie tábornokként rendelkezik, hogy mit csináljunk és mit ne, Balfék mint egy hülye vigyorgó buldog, korbáccsal a kézben. De én óvatos voltam, igen óvatos, nagyon óvatos, mosolyogva mondtam: – Príma. Horrorsó. Türelem kezdeményezést terem. Sok mindenre megtanítottalak benneteket, kicsi drúgok. Halljuk hát, mire gondoltál, kicsi Georgie.

– Ó – mondta Georgie sunyin és ravaszul vigyorogva –, hát először is egy kis tejmegmégre, hm? Hogy vér is legyen a pucánkban, de főleg a tiédben, mert mi már előbbre tartunk.

– A rótomból vetted ki a szót – mosolyogtam. – Magam is a jó öreg Karóvát akartam javasolni. Príma príma príma. Vezess hát, kicsi Georgie. – Azzal mélyen és bezúmno vigyorogva meghajoltam, miközben a fejemben egymást kergették a gondolatok. De az utcára kiérve már vígyeltem, hogy glúpüjnek való a töprengés, az úmnüj az inspirációra vár meg amit a Bóg küld. Nekem most épp a zene jött segítségemre. Egy autó igyolt el mellettünk, szólt a rádiója, elkaptam belőle egy-két Ludwig van-taktust (a hegedűverseny volt az, mégpedig az utolsó tétel), és már vígyeltem is, mi a teendő. Na lássuk, Georgie – mondtam mély góloszon, s azzal előkaptam a gigametsző britvámat. – Mi? – mondta Georgie, de azért elég szkórüj volt a nózsával, csak úgy szisszent ki a penge a nyélből, és már szembe is fordultunk egymással. – Hé, micsináltok már – mondta a jó öreg Balfék, s tekerte volna le a láncot a tálijájáról, de Pete határozottan lefogta a rukáját: – Hagyd. Rájuk tartozik. – Úgyhogy Georgie és a ti Alázatosotok ide-oda araszolt egymás körül, mint a macskák, keresve a rést, de persze túlságosan és horrorsón ismertük egymás stílusát, Georgie ki-kitámadott a fénylő nózzsal, de a célig nem juthatott. Köröttünk jártak-keltek a csolovekok, vígyelték az ábrát, de nem avatkoztak be, mert megszokott látvány volt ez akkoriban. Azután azt mondtam magamban: na, agyín dva tri, a britvám meg hogy hiss-huss, de persze nem licóra vagy glázra ment, hanem Georgie nózstartó rukájára, és, kicsi testvéreim, el is ejtette Georgie azt a nózst. El bezony. Nagy csörrenéssel-pörrenéssel pendült a nózs a kemény téli járdán. Épp hogy megcsikiztem az ujjait a britvával, ő meg csak állt, és nézte a málenkij króvcseppeket, amint kivirultak a lámpafényben. – És most – mondtam, és én voltam a kezdő, mert Pete azt a szovjétot adta a jó öreg Balféknek, hogy ne tekerje le az úzüt a tálijájáról, és Balfék ezt meg is fogadta –, és most, Balfék, intézzük el ezt a dolgot egyszer s mindenkorra. – Hörrr – mondta Balfék, mint valami bolsoj bezúmnüj állat, és olyan horrorsó szkóró tépte le a derekáról a láncot, hogy le a kalappal. Itt most az volt a célszerű, hogy lemenni békaügetésbe, licót-glázot védendő, úgyhogy ezt is tettem, testvérek, meg is lepődött málenkissé a jó öreg Balfék, mert ő ahhoz szokott, hogy képébe csap az embernek, azzal kész. Nem mondom, úgy háton kent a lánccal, hogy sajgott bezúmno, el is döntöttem mindjárt, hogy a lacafacának itt helye nincs. Bal nógája felé hussant a britvám, meg is nyitott vagy két hüvelyk nadrágot, fakasztott egy-két csepp króvot, amitől Balfék egészen bezúmnüj lett. És miközben auauauzott, mint a kiskutya, bedobtam ugyanazt a trükköt, mint Georgie-nál, egyetlen mozdulatra építve mindent – fel, keresztbe, ránt –, és már éreztem is, hogy beleszalad a britva Balfék csuklója húsába, elejtette az úzüt, visítva, mint a csecsemő. Aztán megpróbálta egyszerre inni be a vért a csuklójából és üvölteni, de ahhoz túl sok volt a vér, úgyhogy csak bugyborékolás lett belőle, a piros meg spriccelt tovább, de nem nagyon sokáig.

– Na jól van, drúgocskáim, most legalább tudjuk, hányadán állunk. Igen, Pete?

– Én egy szót se szóltam – mondta Pete. – Egyetlen szót se gavarittyoltam. Nézd csak, a jó öreg Balfék még elvérzik.

– Soha – feleltem. – Csak egyszer hal meg az ember. És Balfék meghalt, mielőtt megszületett. Az a piros piros króv mindjárt eláll. – Mert hogy a főkábelbe nem vágtam bele. Magam vettem elő egy tiszta tastukot a karmánomból, és rátekertem a szegény öreg haldokló Balfék rukájára, aki megállás nélkül üvöltött és nyöszörgött, és el is állt a króv, ahogy mondtam volt, Ó testvéreim. Most legalább tudják, ki itt az úr és a vezér, a birkák, gondoltam.

A Duke of New York zugában aztán hamar elcsitult a két sebesült harcos, csak jó nagy adag brandyk kellettek hozzá (amit ők fizettek, mert én mindent odaadtam a faternak), meg némi törölgetés a vizeskorsóba tunkolt tastukokkal. A vén ptyícák, akikhez olyan horrorsók voltunk tegnap este, ott voltak most is, egyre csak gajdolták, hogy "Köszönjük, legények", "Áldjon meg az Isten, fiúk", pedig most nem is volt semmi cukrosbácsi műsor. Ámde Pete így szólt: – Na, mit kértek, lányok? –, azzal feketemoslékot rendelt nekik, mert láthatólag tele volt zsozsóval, mire fölcsapott rendesen a kórus, hogy "Áldjon meg az Isten és őrizzen, legények", "Soha be nem mószerolnánk titeket, fiúk", "Kedvesebb fiúkat a föld nem hord a hátán". Azután így szóltam Georgiehoz:

– Szóval marad minden a régiben, igen? Minden a régiben, ezt meg elfeledjük, helyes?

– Helyes helyes helyes – mondta Georgie. De a jó öreg Balfék kába volt még mindig, ilyeneket hablatyolt: – Elkaptam volna a böhöm rohadékot, vili, hogy el, csak az utamba került az a csolovek. – Mintha bizony nem is velem draccolt volna, hanem egy másik málcsikkal.

– Na, hát mi is volt az a terv Georgie gyerek? – kérdeztem.

– Á, mára már hagyjuk – felelte Georgie.

– Szép nagy csolovek vagy – mondtam –, akárcsak mi többiek. Nem vagyunk már kisgyerekek, nem igaz, te Georgie gyerek? Halljuk hát, mi forgott az elmédben.

– Úgy kivertem volna a glázait, hogy na – hajtogatta a Balfék, az öreg bábuskák meg tovább káráltak, hogy "Köszönjük, legények".

– Hát arról a házról volna szó – mondta Georgie. – Amelyik előtt két lámpa van. A neve meg olyan glúpüj.

– Micsoda glúpüj?

– Hát hogy Udvarház vagy valami ilyen glúposzty. Ahol az a nagyon sztáraja ptyíca lakik a macskáival meg azokkal a nagyon sztárüj értékes véscsekkel.

– Mint például?

– Arany, ezüst, ékszerek. Will, az Angol mondta.

– Panyimáju – mondtam, – Frankón panyimáju. – Már tudtam, mire gondol – az óvárosban volt, a Viktória-telepen túl. És hát az igazi horrorsó vezér mindig tudja, mikor kell engedni, mikor legyen nagylelkű a beosztottjaival. – Rendben, Georgie – mondtam. – jó ötlet, érdemes kivitelezni. Igyomtye is tüstént. – Fölkerekedtünk, a vén bábuskák meg rázendítettek: – Mi nem szólunk egy mukkot, legények. Végig itt voltatok, fiúk. – Mire én: – Derék öreglányok. Tíz perc múlva visszajövünk s rendelünk még. – Azzal három drúgom élére állva, elindultam a végzet felé.