6

Ha a Duke of New Yorktól keletnek tért az ember, irodaépületek következtek, azután a sztárüj ütött-kopott könyvtár meg a bolsoj Viktória-telep, amit valami győzelemről neveztek el, rá meg rögvest azok a sztárüj fajta házak az óvárosban. Igazi horrorsó régi domok voltak itt, testvéreim, sztárüj csolovek lakókkal, karósovány vén ugatós hangú sétapálcás ezredesekkel, vén özvegy ptyícákkal meg macskabarát töksüket sztáraja dámákkal, testvéreim, akiket az egész patyolat zsiznyükben csolovek nem érintett. És bizony voltak itt mindenféle sztárüj véscsek is, amik jó sok zsozsót hoznak a turistapiacon – képek meg ékszerek meg más műanyag előtti kalok. Na, macskatalpon odasuhantunk ehhez a Parókia nevű domhoz (mert így hívták, nem Udvarháznak), és bizony világított is előtte két gömblámpa vasrúdon, mintegy őrizve kétoldalt a bejárati ajtót, és halvány fény derengett az egyik földszinti szobában is, úgyhogy odaslattyogtunk egy sötétebb utcafolthoz, és benéztünk az ablakon, hogy mégis mi igyol odabenn. Vasrács volt az ablakon, mintha bizony börtön volna a ház, de azt, hogy mi igyol odabenn, azt tisztán vígyeltük.

Hát az igyolt, hogy ez a sztáraja ptyíca, akinek igen-igen ősz volt már a vólosza és igen-igen árkos a licója, malakót töltögetett egy üvegből csészealjakba, azután szétrakta a csészealjakat a padlón, amiből arra következtettünk, hogy jó sok nyávogó kot meg kóska fetrenghet ottan. Egyet-kettőt vígyeltünk is, nagy kövér szkotyinákat, pattogtak föl az asztalra, a szájuk mérgesen kitátva. És vígyeltük azt is, hogy a vén bábuska beszél hozzájuk: amolyan feddő képpel gavarittyolt a cicamicáknak. A falakon meg rengeteg régi kép, aztán szerte cirádás, igen sztárüj órák meg vázák, díszek, mind sztárüj és biztosan daragój. – Horrorsó gyéngit kapunk értük, testvér. Will, az Angol már alig várja – fuvolázta Georgie. – Hogy megyünk be? – kérdezte Pete. Szkóró rá kellett vágnom, mielőtt még Georgie megmondja. – Először – fuvoláztam vissza – a rendes úton, a bejárattal próbálkozunk. Baromi udvariasan odamegyek, és azt mondom, az egyik drúgom elájult az utcán. Georgie mutassa is, hogy tényleg, amikor ajtót nyit. Aztán vizet kérünk, vagy hogy hadd telefonáljunk orvosért. Aztán usgyi be.

– És ha nem nyit ajtót? – szúrta közbe Georgie.

– Megpróbáljuk, igen? – mondtam. Mire Georgie plecsót rántott, és békamód elhúzta a rótját. Pete-hez és Balfékhez fordultam: – Ti meg kétfelől odaálltok az ajtóhoz, vili? – Bólintottak a sötétben, hogy vili vili vili. Na hát akkor – mondtam Georgie-nak, és megindultam egyenest a bejárat felé. Volt ott egy csengőgomb, azt megnyomtam, és brrr brrr hangzott végig az egész előszobán. Amolyan szlúsálásféle következett, mintha a ptyíca meg a kóskák mind töprengve hegyeznék a fülüket erre a brrre. Úgyhogy még sürgetőbben nyomtam meg a jó öreg zvanókot. Azután lehajoltam a levélnyíláshoz, és igazi kifinomult góloszon beszóltam: – Segítség, asszonyom, segítség. A barátom eszméletét vesztette az utcán. Kérem, engedje meg, hogy orvosért telefonáljak. – Vígyeltem, hogy fény gyullad az előszobában, és már hallottam is, hogy a vén bábunka nógái közelednek csitt-csatt papucsban az ajtóhoz. Valamiért az volt az érzésem, hogy egy-egy kövér macsekot szorongat a hóna alatt. Aztán meglepően mély góloszon kiszólt:

– Eridjen innen. Eridjen vagy lövök. – Georgie is hallotta, és majdnem elvihogta magát. Szenvedőre és sürgetőre fogtam az úri góloszomat:

– Jaj, kérem, segítsen, asszonyom. A barátom nagyon beteg.

– Eridjen innen – ismételte. – Ismerem jól a piszkos trükkjeiket, ki akarják nyittatni velem az ajtót, hogy aztán mindenfélét rám sózzanak, amire semmi szükségem. Eridjen innen, azt mondom. – Ó, szent ártatlanság. – Eridjen innen – ismételte –, vagy magára uszítom a macskáimat. – Egy málenkissé bezúmnaja volt tehát, biztos mert az egész zsiznyét agyinókában élte. Azután felnéztem, és vígyeltem, hogy tolóablak van az ajtó fölött, és sokkal szkóróbb lenne vállra mászással bejutni. Különben végigvitatkozzuk az egész nocsot.

– Jól van hát, asszonyom – mondtam. – Ha nem segít, máshová kell támogatnom szegény barátomat. – Azzal kacsintottam a drúgoknak, hogy tágulni, majd jó hangosan folytattam: – Sebaj, szegény barátom, majd lelünk irgalmas szamaritánusra egyebütt. Ezt az idős hölgyet pedig ne hibáztassuk, amiért ilyen gyanakvó, hisz annyi csibész és gazember ólálkodik az esti utcán. Úgy bizony. – Vártunk egy kicsit a sötétben, majd suttogva megszólaltam: – Na jó. Vissza az ajtóhoz. Én felállok Balfék plecsójára. Kinyitom azt az ablakot és behatolok. Elnémítom a vén ptyícát, és ajtót nyitok nektek. Gyerekjáték. – Meg akartam mutatni, ki itt a vezér, kinek vannak ötletei. – Látjátok? – mondtam. – Igazi horrorsó kőpárkány van az ajtó fölött, prímán megvethetem rajta a nógámat. – Vígyelték, méghozzá, mint képzeltem, csodálattal a tekintetükben. Helyes helyes helyes, mondták, illetve bólogatták a sötétben.

Így hát visszatipegtem az ajtóhoz. Balfék volt a mi nagy erős málcsikunk, Pete és Georgie földobott a bolsoj férfias vállára. És mind ez idő alatt, Ó köszönet a glúpüj tévének a világközvetítésekért, meg a ljúgyik esti félelmének az esti rendőrök hiánya okán, töküres volt az utca. Fenn Balfék plecsóján vígyeltem, hogy a kőpárkányon prímán elfér a lábam. Föltérdeltem rá, testvérek, és már fenn is voltam. Az ablak persze, mint sejtettem is, csukva, előkaptam hát a britvát, és prímán bevertem a csontnyelével. Lenn ziháltak a drúgok. Bedugtam a rukámat a lyukon, és fellöktem az ablak alsó felét, ment is, mint a higany. Hipp-hopp, és máris benn voltam, mint a fürdőkádban. A birkáim odalenn a rótjukat tátották, Ó testvéreim.

Botladozós sötétbe jutottam, ágyak, szekrények, bolsoj súlyos székek, dobozhalmok, könyvek mindenütt. Férfias léptekkel indultam a szoba ajtaja felé, mert láttam alatta egy fénycsíkot. Nagyot nyikkant az ajtó, és már kinn voltam a porlepte folyosón, amelyről mindenfelé ajtók nyíltak. Micsoda pocsékolás, testvérek, már értve ezt a sok szobát, ahol csak egy sztáraja banya lakik meg a macskái, persze lehet, hogy a kotoknak meg kóskáknak mind külön szobájuk volt, és külön szobában falták a tejszínt meg a halfejet is, mint a királynők meg a hercogok. Hallottam odalentről a vén ptyíca tompa góloszát, amint az mondja: – Igen, igen, úgy van –, de nyilván csak ezeknek a miákoló vernyákoknak gavarittyolt, akik tejutánpótlásért bőgtek. Aztán megpillantottam az előszobába levezető lépcsőt, és akkor arra gondoltam, majd én megmutatom ezeknek a hűtlen és hitvány drúgjaimnak, hogy többet érek hármuknál. Elvégzek én mindent agyinókomban. Végrehajtom a testi sértést a sztáraja ptyícán s ha kell, a sündörgőin is, fölmarkolom a sok paléznüj holmit, kilibegek a bejárathoz, ajtót nyitok, és beterítem a várakozó drúgokat arannyal-ezüsttel. Majd megtanulják, hol terem a vezér.

Szép finoman elidúltam lefelé, megcsodálva a lépcsőfalon lógó grjáznüj ódon képeket – hosszú hajú, magas gallérú gyévocskák, kies vidék fákkal meg lovakkal, a szakállas szent csolovek pláttye nélkül a kereszten. Igazi dohos macska-, macskahal- meg sztárüjporszag uralgott ebben a domban, nem olyan, mint a lakótelepen. Aztán már lenn is voltam, és vígyeltem, hogy ég a lámpa abban a homlokzati szobában, ahol tejet osztott a kotoknak meg a kóskáknak. Nagy degesz szkotyinákat is vígyeltem, ki-be jártak imbolygó farokkal, nekinekidörgölve az oldalukat az ajtó élének. A sötét előszobában egy ilyen nagy faládán szép kis málenkij szobrot pillantottam meg, mert ráesett a szoba fénye, sovány, fiatal gyévocskát ábrázolt fél lábon, tárt karokkal, és láttam azt is, hogy ezüstből van. Fölmarkoltam, úgy léptem be a kivilágított szobába, szólván: – Hahó hahó hahó. Hát szemtől szembe végre. Kurta gavarittyunk a levélrésnél nem volt kielégítő, igen? Valljuk csak be, hogy nem, de nem ám, te büdös sztáraja vén banya. – Aztán csak meresztettem a szememet ebben a kivilágított szobában. Tele volt kottal meg kóskával, csak úgy nyüzsögtek a szőnyegen, szőrcsomók szálltak bokamagasságig a légben, és mind különféle formája meg színe volt ezeknek a hájas szkotyináknak, fekete, fehér, cirmos, zsemle, ezüst, és más-más a koruk is, voltak ott egymást pofozó kiscicák, voltak felnőtt macskák és voltak nyáladzó, igen rosszkedvű vénségek. Úrnőjük, a vén ptyíca vad tekintetet vetett rám, mint egy férfi:

– Hogyan jött be? Táguljon innét, piszkos csirkefogó, különben kénytelen leszek megütni.

Ezen horrorsót szmeháltam, mert az eres rukájában csakugyan egy szar kampósbotot szorongatott, s már emelte is felém. Rávillantva a zuhéimat, közelebb slattyogtam hozzá kicsikét, ám útközben a sublóton megpillantottam egy igazi csodás véscset, a leggyönyörűbb kis málenkij véscset, amire zenekedvelő málcsik a két glázát vetheti, mert ez bizony magának Ludwig vannak a válla meg a feje volt, amit mellszobornak neveznek: egy ilyen kőből való véscs, hosszú kőhajjal és vak glázokkal meg nagy lobogó kravátlival. Indultam is feléje rögvest, mondván: – Nahát ez igazán gyönyörű, és hogy pont rám vár, hm, hm! – Feléje mentemben azonban, glázaim a szoborra szegezve, mohó rukám kinyújtva, nem vettem észre a padlón heverő csetreseket, ráléptem egyre, és elvesztettem az egyensúlyomat. – Azisten – mondtam imbolyogva, s a vén ptyíca máris mögém lopakodott, korához képest villámszkóró, és piff-paff, csak úgy csattogott a galavámon a botja. Négykézláb találtam magam, amint épp fölállni akarnék, mondván: – Ejnye-ejnye-bejnye. – Ő meg csak püfölt tovább, csitt-csatt-csatt, hogy: – Mocskos kis proli, büdös csótány, rendes emberek házába betörni. – Nem tetszett nekem ez a csitt-csatt ígra, úgyhogy elkaptam a botja végét, ő meg elvesztette az egyensúlyát, kapaszkodott volna az asztalba, de csak a terítő jött le a tejeskorsóval meg a tejesüveggel, hogy loccsant a trutymó, aztán elterült ő is a padlón, de folytatta rendesen: – Ezt még megbánod, csapjon beléd a mennykő. – Erre a macsekok igen puglívüjek lettek, fel-alá rohangáltak, pattogtak, igazi macskapánik tört ki, voltak, akik egymást okolták, adtak is egymásnak lápával, és hrrröltek meg grrröltek meg ssszöltek vadul. Valahogy nógára vergődtem, de a randa vérszomjas sztáraja forella is föl akart tápászkodni, csak úgy rengett a pofazacskója és nyögött is cefetül, úgyhogy kapott egy málenkij rúgást a licójába, ami nem tetszett neki, fölvisított, hogy "Jahajj!", és máris vígyelni lehetett, hogyan szederjesül-bíborul az eres-foltos licója, ahol a nógámmal érintkezett.

A rúgásból visszalendülve ráléphettem valamelyik draccoló-kricsáló macska farkára, mert egyszerre csak grómkij nyauuuút szlúsáltam, és bunda, fog, karom kapcsolódott a lábam szárára, szentségeltem vadul, próbálva lerázni a dögöt, miközben egyik rukám a málenkij ezüstszobrot markolta, s próbáltam volna áthágni a vén ptyícán, hogy a gyönyörű morcos kő-Ludwig vant elérjem. De ekkor már benne is voltam egy másik malakóval teli csészealjban, kis híján megint elvágódtam, és ez az egész véscs még vicces is lehetne, ha valaki más csolovekkal esik meg, és nem a ti Alázatos Narrátorotokkal. A sztáraja ptyíca a padlón heverve átnyúlt a milliom draccoló-üvöltő macsek fölött, megmarkolta a nógámat, közben tovább visította, hogy "Jahajj!", én meg, az egyensúlyom amúgy is bizonytalan lévén, elvágódtam piszkosul, le a fröccsenő malakó meg a vagdalkozó kóskák közé, s a vén forella azonmód püfölni kezdte öklével a licómat, mert most már mind a ketten a padlón fetrengtünk, és egyfolytában kricsálta: – Üssétek, vágjátok, tépjétek le a körmét a romlott kis férgének –, mármint a macskákat utasítva erre, és, mintha csak engedelmeskedni akarnának a vén sztáraja ptyícának, néhány kóska haladéktalanul nekem ugrott, és valami bezúmno karmolni kezdtek. Na, erre én is bezúmnüj lettem, testvérek, és ütöttem, amit értem, mire a bábuska: – Te tetű, ne bántsd a cicáimat –, és kaparni kezdte a licómat. Erre én is elkricsáltam magam: – Te mocskos vén szúmka –, és úgy galaván tolcsókoltam a málenkij ezüstszoborral, hogy horrorsón befogta a pofáját.

Na, amint felkeveredtem a padlóról, a sok fújóprüszkölő kot meg kóska közül, hát mit szlúsálok a távolból, ha nem a jó öreg rendőrautó szirénájának a súmját, és ekkor szkóró rájöttem, hogy a macskák vén forellája a miliciliknek telefonált, amikor azt hittem, hogy a nyaukkal meg a miaukkal gavarittyol, ezek szerint pedig szkóró feltámadt a gyanúja, amikor segítséget kérve megnyomtam a zvanókot. Na, szlúsálva a meseautó félelmetes súmját, ugrottam mindjárt a kijáratnak, de bizony robotálhattam, mire azt a sok lakatot, reteszt, láncot meg más biztonsági véscset hatástalanítottam. Végre kinyitottam az ajtót, és ki állt a küszöbön, ha nem az öreg Balfék: azt már épp csak vígyeltem, hogy a két másik úgynevezett drúgom eltűz a messzeségbe. – Tűnés – kricsáltam rá Balfékre. – Jönnek a zsaruk. – Mire Balfék: – Igen, de te be fogod várni őket, hahhahha – és már vígyeltem is, hogy kezében az úzü kígyózva föllendül, és szép gyengéden lecsapott a glázhéjamra, amit éppen csak hogy volt időm lebocsátani. Aztán már üvöltöttem is, próbálva vígyelni valamit az üvöltőnagy fájdalomban, a Balfék pedig így szólt: – Nem tetszett nekem, amit csináltál, öreg drúg. Nem volt szép tőled, hogy úgy rám másztál, brat. – Utána már csak azt szlúsáltam, hogy a nagy bolsoj bakancsai dübögve távolodnak, Balfék rötyögve vész bele a sötétbe, kábé hét másodperc múlva meg azt, hogy a milicilimobil büdös nagy elharapott vijjanással beáll a ház elé, mint amikor valami bezúmnüj állat földobja a talpát. Vijjogtam magam is, topogtam ide-oda, beverve galavámat az előszobafalba, glázaim szorosra hunyva és csak úgy dőlt belőlük a lé, pokoli volt. Szóval ott tapogatóztam az előszobában, amikor a milicilik megérkeztek. Vígyelni persze nem tudtam, de szlúsáltam, és a vónjukat is éreztem a rohadékoknak, azután mást is éreztem, amint nekiláttak kellemetlenkedni: a jó öreg karcsavarás, gólya-viszi-a-fiát satöbbi. Azt is szlúsáltam, hogy az egyik milicili kiszól a kotokkal meg kóskákkal teli szobából: – Csúnyán össze van verve, de lélegzik –, és hangos nyávogás is jött vele.

– Ez aztán az örömteli meglepetés – hallottam egy másik milicilihangot, amint nagyon durván és szkóró tolcsókoltak be az autóba. – A kicsi Alex a karmainkban. – Elkricsáltam magam:

– Megvakultam, a Bóg basszintson meg benneteket, grjáznüj rohadékok.

– Hogy beszélsz, mi? – szmehált egy hang, aztán visszakézből róton tolcsókolt egy gyűrűs ruka. Mire én:

– A Bóg rakja belétek, vónnüj, brácsnüj mocsadékok. Hol vannak a többiek? Hol vannak azok az aljas áruló drúgjaim? Egyik szemét grjáznüj brátcsikom glázon csapott a láncával. Kapjátok el őket, mielőtt elszelelnek. Ők az értelmi szerzők, testvéreim. Kényszerítettek, hogy megtegyem. Ártatlan vagyok, a Bóg nyúzzon meg benneteket. – Ekkorára már mind érzéketlenül szmeháltak körülöttem, majd betolcsókoltak az autó hátuljába, de én tovább hablatyoltam az úgynevezett drúgjaimról, míg csak rá nem jöttem, hogy semmi értelme, hisz mind ott ül már békén a Duke of New Yorkban, feketemoslékkal meg duplawhiskyvel öntözve azoknak a büdös sztáraja ptyícáknak a hálás górlóját, akik egyre szajkózzák: "Köszönjük, legények. Áldjon meg az Isten, fiúk. Itt voltatok egész idő alatt, legények. Le nem vettük rólatok a szemünket."

Aztán már szirénáztunk is a zsernyáktanya felé, két milicili közt ültem, akik nagy röhögve lökdöstek megbökdöstek a könyökükkel minden fordulóban. Rájöttem, hogy málenkissé ki bírom már nyitni a glázomat, s a könnyeken át vígyelem az elsuhanó, ködlő várost, amelyben a fények valahogy mind egymásba szaladnak. Égő glázommal láttam a két szmeháló milicilit, akik hátul ültek velem, elöl a csirkenyakú sofőrt és mellette a vastag nyakú másikat, amelyik szarkasztikusan mindjárt gavarittyolni is kezdett hozzám, hogy azt mondja: – Na, kicsi Alex, hát kellemes estének nézünk elébe, mi?

– Honnan tudod a nevemet, te bűzös vónnüj szarházi? Csapjon beléd a Bóg, te grjáznüj brácsnüj disznó. – Ezen jót szmeháltak, és az egyik büdös milicili, aki mellettem ült, megtekerte az uhómat. A hájas nyakú nemsofőr azt mondta:

– Kicsi Alexet és a drúgjait mindenki ismeri. A mi kis Alexünknek nagy ám a híre.

– A többiek – kricsáltam én. – Georgie meg Pete meg Balfék. Nem drúgjaim a rohadékok.

– Hát – mondta a hájas nyakú –, előtted az egész este, hogy elmeséld nekünk, miféle merész csínyeket hajtottak végre azok a fiatalurak, és hogyan döntötték romlásba szegény kicsi ártatlan Alexet. – Ekkor egy másik rendőrszirénaféle súmját hallottam, de ez az ellenkező irányba tartott.

– Azokért a rohadékokért megy? – kérdeztem. – Őket is begyűjtitek végre, ti rohadékok?

– Ez – felelte a hájas nyakú – mentő volt. Nyilván az áldozatodért, az öreg hölgyért ment, te nyomorult, szánalmas kis csirkefogó.

– Az ő bűnük – kricsáltam szaporán pislogva. A rohadékok biztos ott pittyelnek már a Duke of New Yorkban. Tartóztassátok le őket, ti vónnüj disznók. – Ezen megint szmeháltak, málenkissé bele is tolcsókoltak, Ó testvéreim, a szegény sajgó rótomba. Aztán megérkeztünk arra a büdös zsernyáktanyára, rúgásokkal meg lökésekkel kisegítettek az autóból, föltolcsókoltak a lépcsőn, és én már tudtam, hogy semmiféle fair playt nem várhatok ezektől a bűzös grjáznüj brácsnüjöktől, a Bóg verje meg őket.