MÁSODIK RÉSZ

1

– Na? Mi legyen?

Itt folytatom a mesét, az igazán könnyes és tragikus résszel, ami a 84F számú Ábüben (Állami Büntetésvégrehajtóban) indul. Gondolom, annak a kalos és rettentő raszkáznak minden részletére nem vagytok kíváncsiak, hogy hogyan rázta nyúzott és króvüj öklét a fater a sportszerűtlen Bóg felé a Mennyekben meg hogy hogyan tátotta buhuhúra a rótját a mami anyai keserűségében, amiért egyetlen gyermeke, szíve alatt hordott fiacskája ilyen horrorsó csalódást okozott mindenkinek. Aztán ott volt az a sztárüj és igen mogorva bíró az alsóbb bíróságon, aki igen kemény szlóvókat vágott Barátotok és Alázatos Narrátorotok fejéhez, miután P. R. Deltoid meg a zsaruk, a Bóg verje meg őket, mindenféle kalos és grjáznüj rágalmakkal illették. Aztán jött a további vizsgálati fogság a mindenféle vónnüj perverzek és presztupnyikok között. Aztán a felsőbírósági tárgyalás, bírókkal meg esküdtekkel, ezek igen-igen csúnya szlóvókat gavarittyoltak igen komor képpel, aztán: Bűnös, és a mami hogy buhuhú, amikor kimondták a Tizennégy Évet, Ó testvéreim. Úgyhogy itt vagyunk most, napra pontosan két évvel azután, hogy berugdostak és -csörömpöltek a 84F számú Ábübe, öltözetem a börtöndivat csúcsa, vagyis egybeszabott, igen mocskos, kalszínű ruha, a szám rávarrva a grúgyrészre, a jó öreg tikitak fölé, meg a hátára is, úgyhogy jövet-menet én vagyok a 6655321, és nem a ti kis drúgotok, az Alex, de nem ám, többé nem.

– Na? Mi legyen?

Nem volt lélekemelő, nem bizony, két évet lehúzni ebben a grjáznüj pokoli lyukban és emberi állatkertben, ahol brutális smasszerek rugdostak-tolcsókoltak és vónnüj, vigyorgó bűnözőfélékkel találkozott az ember, köztük igazi perverzekkel, akiknek csak úgy folyt a nyáluk, ha a mesemondótokhoz hasonló jó testű ifjú málcsikot meglátták. És robotálni kellett a műhelyben, ahol gyufásdobozok készülnek, és ittyi körbe és körbe és körbe az udvaron, ez az egészségügyi séta, esténként meg egy-egy sztárüj professzor fazon előadást tartott a bogarakról, a Tejútról vagy épp a hópehely csodálatos csodájáról, ezen szmehálnom kellett, mert eszembe juttatta, amikor jól eltolcsókoltuk és testi sértésben részesítettük azt a gyédet, aki a Közkönyvtárból jött egy téli estén, amikor a drúgjaim még nem voltak árulók, én meg boldog voltam és szabad. Ezekről a drúgokról csak egyvalamit szlúsáltam azóta, aznap, mikor az ef meg az em bejött meglátogatni, és közölték velem, hogy Georgie meghalt. Bizony, meghalt, testvéreim. Földobta a kalos talpát. A másik kettővel együtt behatoltak egy igen gazdag csolovek házába, a tulajt jól összerugdosták és -tolcsókolták a padlón, aztán Georgie nekiállt razrezálni a párnákat és a függönyöket, a jó öreg Balfék meg tördösni kezdett valami értékes dísztárgyakat, szobrokat meg ilyesmit, mire ez az összevert gazdag csolovek berágott, és mint a bezúmnüj rontott rájuk egy bazi vasrúddal. Az őrület iszonyú erőt adott neki, Balfék és Pete mindjárt kiugrott az ablakon, de Georgie elcsúszott a szőnyegen, és paff, már csattant is a galaváján az iszonyú vasrúd, és azzal kész is volt az áruló Georgie. A sztárüj gyilkos önvédelmi alapon megúszta, ami helyes is. Georgie halála, noha jó egy évvel aztán esett, hogy engem a milicilik elkaptak, helyes volt, illő és sorsszerű.

– Na? Mi legyen?

A szárnykápolnában voltam, vasárnap reggel lévén, és hallgattam, amint a dutyimókus az igét gavarittyolja. Az én robotám volt a sztárüj sztereó kezelése, vagyis hogy ünnepi muzsikát rakjak föl előtte, utána meg közben is, mikor a szenténekeket dalolják. Hátul álltam, a szárnykápolna végében (négy kápolna is volt a 84F számú Ábüben), közel az őrökhöz avagy csaszovojokhoz, akik a puskájukat szorongatták piszkos bolsoj brutális kékre borotvált képpel, így vígyelhettem a sok ücsörgő plénnüjt, amint az úr igéjét szlúsálják undorító kalszínű börtönpláttyékban, és valami undorító vón szállt belőlük, nem amolyan igazi mosdatlan, nem grjáznüj, hanem valami speciális büdös vón, amilyen csak bűnöző fazonoknak van, testvéreim, amolyan poros, zsíros, reménytelen fajta vón. Már arra gondoltam, hogy tán nekem is ilyen a vónom, hisz valódi plénnüj lettem magam is, noha a korom csekély. Így hát igen fontos volt, Ó testvéreim, hogy mihamarabb kikeveredjek ebből a bűzös grjáznüj állatkertből. És mint vígyelitek is, ha tovább olvassátok, kikerültem én hamarost.

– Na? Mi legyen? – mondta a börtönlelkész harmadraz is. – Csak ki és be, ki és be az efféle intézetekbe, jobban mondva inkább be, mint ki a többség számára, avagy hajlandók vagytok végre meghallani Isten igéjét s felfogni, micsoda büntetések várnak a megátalkodott gonosztevőkre nemcsak ezen, hanem a másvilágon is? Átkozott idióták, ti, akik egy csészealjnyi hideg zabkásáért eladnátok elsőszülötti jogotokat! Lopás és erőszak vágya, könnyű élet csábítása – hát megéri, amikor tagadhatatlan, igen, igen, megdönthetetlen bizonyítékunk van arra, hogy van pokol? Igenis, barátaim, nekem látomásaim voltak arról a helyről, sötétebb az, mint bármi börtön, forróbb, mint bármi emberi tűz lángja, a hozzátok hasonló megátalkodott kriminális bűnözők lelke – ne röhögjetek, a mennykő csapjon belétek, ne röhögjetek – végtelen és elviselhetetlen kínban vonít ott, orrukat eltömi a mocsok bűze, szájukat égő trágya tömi el, rohad és mállik a bőrük, tűzgömb forog rángó belükben. Igen, igen, igen, én csak tudom.

Ezen a ponton, testvérek, valahol a hátsó sor táján egy plénnüj – Prrrrrp – ajakzene-súmot eresztett, mire pattantak a brutális csaszovojok, szkóró odarontottak, ahol a súm helyszínét sejtették, és már zuhogtak is a randa tolcsókok jobbra és balra. Aztán kiemeltek egyetlen szegény remegő plénnüjt, sovány is volt, kicsi is, öreg is, és elvonszolták, miközben megállás nélkül kricsált, hogy – Nem én voltam, ő volt, nem értik? – de fütyültek rá. Jól összetolcsókolták, és kivonszolták a szárnykápolnából, ő meg csak kricsált tovább teli torokból.

– És most – mondta a dutyimókus avagy káplán – hallgassátok meg az Úr igéjét. – Azzal fölemelte a nagy könyvet, és lapozni kezdte, nyalintva egy-egy nedveset a mutatóujján. Nagy bolsoj bazi vörös képű rohadék volt, de engem kedvelt, mert fiatal voltam, s most már engem is módfelett érdekelt a nagy könyv. Oktatásom folytatásaként el lett határozva, hogy olvasni fogom a könyvet s közben még zenét is hallgathatok a kápolnasztereón, Ó testvéreim. Nekem ez horrorsó volt, frankón. Rám zárták az ajtót, és szlúsálhattam J. S. Bach meg G. F. Händel szent muzsikáját, s közben ilyen régi jehudikról olvasgattam, akik folyton egymást tolcsókolták, utána héber vinót vedeltek, és frankón ágyba bújtak a feleségük szobalányával. Olvastam körmöm rágva, testvérek. A könyv második felét már nem annyira csíptem, mert ott folyton csak povedálnak meg gavarittyolnak, verekedésről meg bizélésről szó sincs. De egyik nap azt mondja a mókus, jól megnyomorgatva a húsos bolsoj rukájával: – Ah, 6655321-es, gondolj Krisztus kínszenvedésére. Ezen elmélkedj, fiam. – S közben csak úgy dőlt belőle a dús mánnüj whiskyszag. Aztán visszament kis kantórájába, hogy pittyeljen még egy keveset. Így hát végignyálaztam a korbácsolást, a töviskoronázást, a keresztvéscset meg az egész kalt, és vígyeltem bizony, hogy nem semmi ez. Miközben a sztereó andalító Bachot játszott, behunytam a glázomat, és elképzeltem, amint részt veszek a dologban, sőt magam irányítom a tolcsókot meg a fölszegezést, a római csúcsdivatnak megfelelő tógában állva ottan. Úgyhogy nem veszett kárba az idő a 84F számú Abüben, az igazgató meg örömmel vette hírét, hogy vallásos lettem. Erre alapoztam én minden reményemet.

Ezen vasárnap reggel a lelkész olyan csolovekokról olvasott fel, akik szlúsálták az igét, s ezért nem lettek olyanok, mint aki homokra építi a domját, aztán megered az eső, bumm-bumm elcsattan az ég és slusszpassz, vége is a domnak. Magamban arra gondoltam, jó hülye egy csolovek az, aki homokra építi a domját, szép kis kaján drúgjai meg ronda fekete lelkű szomszédai lehetnek, hogy annyit se mondanak neki, micsoda egy hülye csolovek ő. Aztán elbődült a lelkész: – Jól van, nyavalyások. Végül elénekeljük a 435. számú zsoltárt a Rabok Zsoltárkönyvéből. – Kreccs, puff, nyam-nyam: a plénnüjök fölvették, elejtették, lapozták grjáznüj kis zsoltárkönyvüket, a ronda vad smasszerek meg kricsáltak: – Beszédet abbahagyni, mocskok. Figyellek, 920537-es. – Én persze már föltettem a lemezt a sztereóra, és nagy morrrrgással beindult a csak orgonára írt, egyszerű muzsika. Aztán valami iszonyú hangon rázendítettek a plénnüjök:

Híg teát önt a kanna –

Kavard, alul sötét.

A reggelink se manna,

Rabsorunk hosszú még.

Bömbölték és zokogták az ostoba szöveget, a lelkész meg egyre buzdította őket: – Hangosabban, a mennykő csapna belétek, hangosabban! –, a smasszerek kricsáltak: – Na várj csak, 7749222-es! – és – Rúgok a seggedbe, nyavalyás! – Aztán vége lett, és így szólt a lelkész: – Őrizzen és viseljen gondot rátok a Szentháromság, ámen – és máris kezdődött a kicsoszogás Adrian Schweigselber második szimfóniájának ütemére, amit a ti Alázatos Narrátorotok választott, Ó testvéreim. Micsoda bagázs, gondoltam, ott állva a sztárüj kápolnasztereó mellett, vígyelve, amint alázatosan kicsoszognak, sunyin mutogatva felém obszcén ujj-jeleket merthogy én voltam a kedvenc. Amikor az utolsó is kicammogott majomként himbált rukákkal, jó reccsenőst kapva a galavájára az utolsónak maradt smasszertől, s épp elzártam a sztereót, odajött a lelkész, tüdővészt szíva, még mindig a sztárüj, Bóg-embere pláttyéban, csupa csipke, akár egy gyévocska. Azt mondja:

– Köszönet, mint rendesen, kicsi 6655321-es. No mi híred van a számomra? – Ugyanis ez a mókus igen nagy szent csolovek akart lenni a Börtönegyházban, ehhez príma horrorsó minősítés kellett neki a börtönigazgatótól, úgyhogy be-bejárt az igazgatóhoz és sötéten a fülébe gavarittyolta, micsoda sötét tervek szövődnek már megint a plénnüjök közt, és ezt az egész kalt mind tőlem szopta. A legtöbbjét persze úgy találtam ki, de volt benne igaz is, mint például amikor a kipikopikopogó távírón megjött a cellánkba a hír, hogy Böhöm Harriman ki fog törni. Letolcsókolja a smasszert, amint vályúhoz szólítanak, és smasszerpláttyéban lép olajra. A többiek meg nagy dobálózásba-hajigálásba kezdenek az undorító piscsával, amit az ebédlőben elénk szoktak lökni, na, erről mindről tudtam és befújtam. A lelkész meg továbbadta, és az igazgató gratulált neki a Társadalmi Felelősségérzetéért meg a jó Füléért. Most a következőről számoltam be, és ez nem volt igaz:

– Nos, uram, azt dalolja a vízvezeték, hogy nagyobb tétel kokain érkezik illegális csatornákon, s az elosztási központ valamelyik cella lesz az ötös soron. – Menet közben találtam ki az egészet, mint annyi más mesét, de a börtönlelkész igen hálás volt. – Nagyszerű, nagyszerű, nagyszerű. Tovább fogom adni a Főnöknek. – Merthogy Főnöknek hívta az igazgatót. Mire én:

– Uram, ugye megtettem minden tőlem telhetőt? – Nagyon udvarias, úri góloszon beszéltem minden fejessel. – Ugye jól viselkedtem, uram?

– Úgy vélem – mondta a lelkész –, mindent egybevéve igen, 6655321-es. Nagyon segítőkész vagy, és azt hiszem, őszintén szeretnél megjavulni. Ha így folytatod, maholnap elengedik a büntetésed hátralevő részét.

– Itt van ez az új dolog, uram – mondtam. – Ez az újfajta kezelés, aminek révén az ember azonnal kijut a börtönből, és szavatolja, hogy soha többé nem kerül vissza.

– Nocsak – mondta ő óvatosan. – Honnét tudsz te erről? Ki beszélt neked ezekről a dolgokról?

– Innen is, onnan is, uram –feleltem. – Két börtönőr beszélget, és valaki véletlenül meghallja. Azután másvalaki talál egy újságfecnit a műhelyben, és az újság részletesen beszámol róla. Mi lenne, ha javasolna engem erre a kezelésre, uram, már meg ne haragudjék a merészségemért.

Vígyelni való volt, hogy erősen töri a fejét, szívta a tüdővészt, és azon töprengett, mennyit árulhat el nekem erről a véscsről, amit szóba hoztam. Azután: – Felteszem, hogy a Ludovico-eljárásra gondolsz. – Még most is igen óvatos volt.

– Nem tudom, minek hívják, uram – feleltem. – Csak annyit tudok, hogy hamar kijut tőle az ember, és szavatolja, hogy nem kerül vissza.

– Így van – mondta, hernyóként vonagló szemöldökkel meredve le rám. – Így van, 6655321-es. Persze jelenleg még csak a kísérleti stádiumnál tartanak. Az egész nagyon egyszerű, de igen drasztikus.

– De használják itt is, ugye, uram? – kérdeztem. – Azok az új fehér épületek a Déli falnál, uram. Láttuk séta közben, amint építették őket, uram.

– Még nem használják – felelte ő –, ebben a börtönben még nem, 6655321-es. A Főnöknek komoly fenntartásai vannak. Meg kell vallanom, hogy nekem is. Kérdés, hogy efféle eljárással jobbítható-e az ember. A jóság belülről fakad, 6655321-es. A jóságot választjuk. Ha az embernek nincs meg a választási lehetősége, megszűnik ember lenni. – Még folytatta volna ezt a kalt, de szlúsáltuk, hogy klang-klang, csörtet le a vaslépcsőn a következő trupp rab, hogy megkapja a napi vallásadagot. – Majd később beszélgetünk még erről. Most folytasd az önkéntes munkát. – Odamentem hát a sztárüj sztereóhoz, feltettem J. S. Bach Wachet Auf prelúdiumát, és becsoszogtak mint megannyi lerobbant pávián a grjáznüj vónnüj rohadék bűnözők és perverzek, mögöttük csaholva és korbácsot suhogtatva a smasszerek avagy csaszovojok. Aztán a lelkész föltette a kérdést: – Na? Mi legyen? – És itt léptetek be ti a képbe.

Négy lómtyik ilyen vallásadagunk volt aznap délelőtt, de a lelkész semmi többet nem mondott a Ludovico-eljárásról, Ó testvéreim. Végezvén a robocámmal, néhány szlóvóban köszönetet gavarittyolt, és már privogyíltak is vissza a cellába a hatos soron, mert ott volt az én igen bűzös és zsúfolt otthonom. A csaszovoj nem volt különösebben rossz csolovek, nem tolcsókolt, belém se rúgott, amikor kinyitotta az ajtót, csak annyit mondott: – Itt is volnánk, fiacskám, vissza a vackodra. – És ott is voltam, új drúgjaim közt, akik mind borzasztó kriminálisak voltak, de hála a Bógnak, a testi perverzió ezeknek nem volt kenyerük. Ott volt például a priccsén heverő Zophar, ez a nagyon sovány és barna csolovek, ez csak mondta, mondta a tüdővészes góloszán, pedig senki se sziúsált oda. Most például ilyeneket mondott, csak úgy maga elé: – És akkoriban nem létezett froggyot szerezni (bármit is jelentsen ez, testvérek), millió ciháért nem kapott az ember, úgyhogy há micsináljak, beugrottam a Pulykába, és aszondom neki, holnap kinéz egy frötty, érted, tehet egy szívességet. – Szóval ilyen lejárt bűnözőszlenget használt az ipse. Aztán ott volt a Fal, akinek csak fél szeme volt, és a vasárnap tiszteletére cafatokban tépte lefele a lába körmét. Aztán ott volt a Nagy Zsidó, egy igen ravasz, izzadós csolovek, úgy hevert kinyúlva a priccsén, mint a meghótt. Aztán ott volt még Jojohn és a Doktor. Jojohn vékony, de ijesztő buzgómókus volt, a nemi erőszakra specializálódott, a Doktor pedig azt állította, hogy gyógyítani tudja a szifiliszt, a kankót meg a buját, holott csak vizet fecskendezett be, azonkívül kinyírt két gyévocskát, ahelyett hogy, mint ígérte, a fölösleges terhüktől szabadította volna őket meg. Rettenetes egy grjáznüj bagázs volt, nem élveztem a társaságukat, Ó testvéreim, mint ahogy nem élvezitek, gondolom, ti se most, de már nem fog sokáig tartani.

Tudnotok kell, hogy ezt a cellát három személyre tervezték, de hatan laktunk benne izzadós összeszorultságban. És ez volt a helyzet az összes börtön összes cellájával azokban az időkben, testvérek, szégyen és kal és gyalázat, hisz az ember gyereke csak szeret nyújtózni egyet néhanap. És amit most mondok, azt elhinni se fogjátok, de ezen vasárnap bebroszáltak hozzánk még egy hetediket is. Úgy bizony, elköltöttük büdösgulyásból álló szörnyű piscsánkat és épp a tüdővészét szítta ki-ki békén a priccsén, amikor behajították közénk ezt a csolovekot. Nagy állkapcsú, sztárüj csolovek volt, s még ő állt oda kricsálni, mielőtt mi felfogtuk volna, mi is történt. Rázta a rácsot, és kricsált: – Követelem a kurva jogaimat, ez a cella már tele van, ez kurva visszaélés! – Odajött az egyik csaszovoj, és közölte vele, hogy kénytelen lesz megosztani egy priccset valakivel, aki hajlandó, máskülönben hálhat a földön. – És a helyzet – folytatta a csaszovoj – ennél csak rosszabb lesz, jobb nem. Szép kis bűnözők világát teremtik meg maguk odakinn.