4

Olyan mozit, mint ahová begurítottak, testvérek, még az életben nem vígyeltem. Igaz, az egyik falát ezüstös vászon borította, a szemben levőn meg négyzetes lyukak voltak, amiken a vetítő vetíthet, és az egész mésztó teli volt sztereó hangfalakkal. De a jobb oldali fal számlapokkal volt kihányva, a padló közepén, szemben a vászonnal pedig ilyen fogorvosi szék állt, mindenféle drótok vezettek ki belőle, s nekem ebbe a székbe kellett átkepesztetnem a tolószékből, egy másik fehér köpenyes ápoló segítségével. Azt is észrevettem, hogy a vetítőlyuk alatt a fal csupa tejüveg, s mintha emberi árnyékokat vígyeltem volna mögötte, sőt azt is szlúsáltam, hogy valaki kasl kasl kasl, köhécsel. Ekkor azonban már csak annyira futotta a megfigyelőképességemből, hogy igen gyenge vagyok, ám ezt annak tulajdonítottam, hogy a börtönkosztról dúsabb piscsára fogtak meg hogy vitamint fecskendeztek belém. – Na hát akkor – mondta a tolókocsitoló csolovek – én itt is hagylak. Amint dr. Brodsky megjön, kezdődik a műsor. Remélem, élvezni fogod. – Hogy őszinte legyek, testvérek, abban a pillanatban már nem is vágytam én semmiféle filmre. Nem voltam olyan hangulatban. Legszívesebben szpattyoltam volna egyet az ágyacskámban, méghozzá agyinókomban. Igen bénának éreztem magamat.

Ekkor az egyik fehér köpenyes csolovek odaszíjazta a galavámat a fejtámaszhoz, s közben valami vónnüjkalos popsongot dudorászott. – Ez meg mire jó? – kérdeztem. A csolovek egy pillanatra abbahagyta a dúdolást, és azt felelte, arra, hogy ne mozgassam a galavámat és egyfolytában a vásznat nézzem. – De hát úgyis a vásznat fogom nézni – mondtam. – Mozizni hoztak ide, és én mozizni is fogok. – Mire a másik fehér köpenyes csolovek (hárman voltak, az egyik gyévocska, aki a számlapoknál ült és a gombokat tekergette) elszmehálta magát. Azt mondja:

– Nem olyan biztos az. De nem ám. Bízd csak ránk, barátom. Jobb lesz így. – Azzal már szíjazták is hozzá a rukáimat a karfákhoz, s a nógáimat is odaerősítették a lábtámaszhoz. Bezúmnüjnek tűnt ez az egész, de hagytam, hadd csinálják. Ha két hét múlva szabad málcsik leszek, sok mindenre hajlandó vagyok, gondoltam magamban, Ó testvéreim. Egy véscs azért mégse nagyon tetszett és ez az volt, hogy csipeszeket nyomtak a homlokom bőrébe, amitől a szemhéjam fölfölfölfölszaladt, és nem tudtam behunyni a glázomat, bárhogy is próbáltam. Kényszeredetten szmehálva mondtam: – Biztos jó egy horrorsó film lesz ez, ha ennyire azon vagytok, hogy vígyeljem. – Mire az egyik fehér köpenyes csolovek, szmehálva:

– De mennyire hogy horrorsó, barátom. Horror a javából. – Ekkor valami sapkát nyomtak a galavámba, amiből mindenféle drótok vezettek ki, hasamra és a tiktakolómra meg tapadókorongot csaptak, és ezekből is drótok vezettek ki. Aztán ajtónyitás súmja hallatszott, és abból, ahogy minden fehér köpenyes alcsolovek megmerevedett, tudtam, hogy igen fontos csolovek léphetett be. Aztán már vígyeltem is ezt a dr. Brodskyt. Málenkij csolovek volt, nagyon kövér, kunkori haj borította a galaváját, s a krumpliorrán igen vastag ócski ült. Épp annyit vígyeltem csak belőle, hogy nagyon horrorsó az öltönye, abszolút a divat teteje, a vónja meg ilyen eltéveszthetetlen, finom műtőszag. Vele volt dr. Branom is, aki úgy mosolygott rám, mintha bátorítana.

– Minden előkészítve? – kérdezte fontoskodva dr. Brodsky. Minden minden minden, hallatszott távolról, majd közelebbről is, azután zümmögő súm támadt, mint amikor bekapcsolnak dolgokat. Aztán kialudtak a fények, és ott ült a ti Alázatos Narrátorotok és Barátotok, egyedül a sötétben, rémült agyinókában, se mozogni nem tudván, se glázát behunyni, semmi. És akkor, Ó testvéreim, kezdődött a film, méghozzá nagyon hangos, nagyon vad, nagyon disszonáns sztereó kísérőzenével. Aztán megjelent a vásznon a kép, minden főcím nélkül. Egy utcát lehetett látni, jellegtelen városi utcát, igazi sötét éjszaka volt, égtek a lámpák. Nagyon profi munka volt, semmi villogás meg foltosodás, mint amikor pornófilmeket néz az ember zugvetítéseken. És mindeközben baljósan dübörgött a zene. Majd vígyelni lehetett, hogy jön az utcán egy igen sztárüj öregember, egyszer csak ráveti magát erre a vén csolovekra két másik, abszolút divatosan öltözve, már az ekkori divat szerint (a nadrág továbbra is szűk, de kravátli helyett rendes a nyakkendő), és kezdetét veszi a testi sértés. Igen élethűen lehetett szlúsálni a vénember jajgatását és hörgését, de még a két tolcsókoló málcsik lihegését is. Tisztára fasírtot csináltak a sztárüj csolovekból, csépelték ökölbe szorított rukákkal, letépték a pláttyéját, s végezetül összerugdosták nagój plottyát (ott hevert már króvval borítottan a csatorna grjáznüj sarában), majd szélsebesen eltűztek. Aztán közelképben lehetett vígyelni az összevert sztárüj csolovek galaváját, és gyönyörű pirosan folyt a króv. Érdekes, hogy a való világ színei csak akkor igazán valószerűek, ha vásznon vígyeli az ember.

– Mindeközben kezdtem rájönni, hogy egyáltalán nem érzem magam valami jól, de ezt az alultápláltságnak tulajdonítottam meg annak, hogy a gyomrom még nem veszi be az itteni dús piscsát és a vitaminokat. Próbáltam elfeledkezni róla, és inkább a következő filmre koncentráltam, ami következett is, testvérek, minden szünet nélkül. A kamera azonnal ráugrott egy fiatal gyévocskára, akivel épp a jó öreg tilitolit csinálták, előbb egy málcsik, aztán még egy aztán még egy aztán még egy, a lány irtózatosan kricsált s hangfalakból, és megindító, tragikus zene szólt. Élethű volt, nagyon élethű, bár ha meggondolja az ember, elképzelhetetlen, hogy ljúgyik ilyesmibe beleegyezzenek a vásznon, és ha ezeket a filmeket a jók vagyis az Állam készítette, akkor elképzelhetetlen, hogy ilyen filmeket engednének felvenni és nem avatkoznának közbe. Szóval csakis nagyon ügyes úgynevezett vágásról vagy szerkesztéstől lehetett itt szó vagy valami efféle véscsről. Mert nagyon élethű volt. És amikor már a hatodik vagy hetedik málcsik szmehált és rötyögött és űzte az ipart, miközben a gyévocska mint a bezúmnaja kricsált a hangsávon, kezdtem rosszul lenni. Mintha fájt volna az egész testem, úgy éreztem, okádni tudnék és mégse, teljesen kikészültem, Ó testvéreim, és ráadásul még keményen hozzá is voltam kötözve ahhoz a székhez. Amikor ennek a filmnek vége lett, szlúsáltam a dr. Brodsky góloszát a kapcsolótábla mellől: – Reakció tizenkettő egész öt tized körül? Ígéretes, ígéretes.

– És már vágtunk is bele a következő lómtyik filmbe, ezúttal csak egy emberi licó volt, egy hullafehér emberi arc, mozdulatlanul, amint különböző nagyon ronda vécseket művelnek vele. Málenkissé izzadtam már a hasfájástól, az iszonyú szomjúságtól a galavám hasogatott, és úgy éreztem, ha valahogy képes lennék nem vígyelni ezt a filmet, talán nem lennék olyan pocsékul. De a glázomat nem tudtam behunyni, s hiába fordítottam kifelé a glázgolyómat, a film, hogy úgy mondjam, tűzvonalából nem bírtam kikerülni. Úgyhogy vígyelnem kellett mindent és hallgatnom az irtóztató kricsálást, ami abból az arcból kiszakadt. Tudtam, hogy nem lehet valódi, de ez mit se számított. Öklendeztem, de nem bírtam okádni, miközben a britva előbb kikanyarította az egyik szemét, aztán végighasította az arc egyik felét, majd vágta-metszette, ahol érte, hogy piros króv fröcskölt a kamera lencséjére. Azután harapófogóval kitépték az összes fogát, és valami iszonyú volt a kricsálás meg a vér. Ekkor dr. Brodsky elégedett hangját szlúsáltam: – Kitűnő, kitűnő, kitűnő.

– A következő lómtyik film egy öregasszonyról szólt, egy boltosnéról, akit egy csomó málcsik rugdosott grómkij röhögések közepette, aztán a málcsikok szétverték majd felgyújtották a boltot. Vígyelni lehetett szegény sztáraja ptyícát, amint mászna ki a lángok közül, de mivel a málcsikok addig rugdosták, míg el nem tört a lába, mozdulni se bírt. Dübörögve lobogtak körülötte a lángok, elgyötört licója kegyelemért esdett a lángok közt, aztán a leggrómkijabb és -elkínzottabb és -kínzóbb visításokat lehetett szlúsálni, amit emberi gólosz csak produkálhat. Most már tudtam, hogy okádnom kell, ezért elkricsáltam magam:

– Hányni akarok! Kérem szépen, hánynom kell! Kérem szépen, hozzanak valamit, amibe belehányhatok! – Mire visszaszólt a dr. Brodsky:

– Merő képzelődés. Nyugalom. Következő adag film. – Ezt viccnek szánhatta, mert szmehálást hallottam a sötétből. És végig kellett vígyelnem egy iszonytató filmet a japán kínzásról. Zajlott az 1939–45-ös háború, katonákat szegeztek föl a fákra, tüzet gyújtottak alattuk, levágták a micsodájukat, még azt is vígyelni lehetett, hogy egy katonának karddal lecsapják a galaváját, gurult a fej, és még élt a rótja meg a gláza, a katona plottya még fel-alá rohangált, dőlt a króv a nyakából, aztán elvágódott, a japánok meg mindeközben hangosan röhögtek. A fájdalom a hasamban, a fejemben, a szomjúság iszonyú volt, és mintha egyenesen a vászonról költözött volna belém. Így hát elkricsáltam magam:

– Hagyják abba! Kérem szépen, állítsák le a filmet! Nem bírom tovább! – És ekkor megszólalt a dr. Brodsky gólosza:

– Állítsuk le? Hagyjuk abba? Hisz még el se kezdtük. – És jó hangosan szmeháltak.