5

Nem akarom leírni, testvérek, miféle szörnyű véscseket kellett még vígyelnem aznap délután. Ennek a dr. Brodskynak meg dr. Branomnak meg a többi fehérköpenyesnek, és ne feledjük, hogy egy gyévocska is volt köztük, aki a gombokat tekerte és a számlapokat figyelte, a lelke kalosabb és feketébb volt, mint bármelyik presztupnyiké az Ábüben. Nem hittem volna, hogy van csolovek, akinek akár csak megforduljon a fejében, hogy filmet csináljon abból, amit vígyelnem kellett, odakötözve a székhez, tágra feszített glázzal. Csak kricsálni tudtam igen grómko, hogy kapcsolják ki, kapcsolják ki, de ez legalább részben elnyomta a draccolás és hirigelés meg a hozzá járó muzsika zaját. Képzelhetitek, micsoda megkönnyebbülés volt, amikor az utolsó film után a dr. Brodsky álmos és unott góloszon azt mondta: – Első napra ennyi elég is lesz, nem gondolja, Branom? – Meggyuladtak a lámpák, s én csak ültem ott lüktető galavával, amely mintha fájdalomgyártó bolsoj bazi géppé képezte volna át magát, a rótom száraz és csupa kal, magam úgy érzem, az összes piscsát ki bírnám okádni, Ó testvéreim, amit csak szopós korom óta befaltam. – Na jó – mondta a dr. Brodsky –, vissza lehet vinni az ágyába. – Megveregette a plecsómat. – Helyes, helyes. Sokat ígérő kezdet – s azzal vigyorgó licóval kitotyogott, dr. Branom utána, de ő közben igen drúzseszkij és részvevő mosolyt küldött felém, mintha csak azt mondaná, neki semmi köze ehhez a véscshez, éppúgy belekényszerítették, mint engem.

Na, kioldották a plottyomat a székből, eleresztették a bőrömet a glázom felett, úgyhogy nyitni-csukni tudtam, csuktam is, Ó testvéreim, mert fájt és lüktetett a galavám, azután áttettek a tolószékbe és visszavittek a málenkij hálószobába, az alcsolovek, aki tolt, nyúlósnyálas popsongot fütyült megállás nélkül, úgyhogy ráhörkentem: – Fogd már be! –, de az csak szmehált, mondván: – Ne törődj vele, barátom –, azzal még hangosabban dalolta. Szóval áttettek az ágyra, még mindig bolnoj voltam, de nem bírtam elaludni, ám hamarosan érezni kezdtem, hogy hamarosan talán érezni kezdem, hogy nemsokára málenkissé jobban fogom érezni magam, azután finom forró csájt hoztak rengeteg malakóval és szaharral, s ezt pittyelve már tudtam, hogy a szörnyű lidércnyomás a múlté, vége. Bejött dr. Branom, kedvesen mosolyogva.

– Nos, úgy számolom, most már kezded jobban érezni magad. Igen?

– Uram – feleltem gyanakodva. Nemigen panyimáltam, mire akar kilyukadni ezzel a számolással, hiszen ha bolnoj az ember gyereke, abból kigyógyulni az ő dolga, annak semmiféle számoláshoz nincs köze. Kedvesen és drúzseszki leült az ágyam szélére.

– Dr. Brodsky elégedett veled. Nagyon pozitív a reakciód. Holnap persze két kúra lesz, egy délelőtt, egy délután, és gondolom, a vége felé le leszel egy kicsit lombozódva. De hát kíméletlennek kell lennünk veled, mert meg kell gyógyulnod. – Mire én:

– Azt akarja mondani, hogy végig kell ülnöm... azt akarja mondani, hogy még több...? Na nem – mondtam. – Iszonyú volt.

– Hát persze – mosolygott dr. Branom. – Az erőszak mindig iszonyú. Épp ezt tanulod most meg. A tested máris tanulja.

– De nem értem – mondtam. – Nem értem, hogy hogy érezhettem olyan rosszul magam. Azelőtt sosem éreztem rosszul magam. Épp ellenkezőleg. Ha csináltam, ha csak néztem, mindig horrorsón éreztem magam. Egyszerűen nem értem, miért és hogyan és mi...

– Az élet csodálatos – mondta dr. Branom ilyen áhítatos góloszon. – Az életfolyamatok, az emberi szervezet felépítése, ugyan ki érheti föl teljességében ezt a csodát? Dr. Brodsky fantasztikus ember. Ami most veled történik, annak kellene történnie minden egészséges emberi organizmussal, ha gonosz erők cselekvését, a pusztítás princípiumának működését szemléli. Normális embert, egészséges embert faragunk belőled.

– Nem akarom – feleltem –, és nem is értem. Nagyon-nagyon beteg lettem attól, amit csináltak velem.

– Most például beteg vagy? – kérdezte ő, ugyanazzal a drúzseszkij mosollyal a licóján. – Teát iszol, pihensz, beszélgetsz egy barátoddal – nem érezheted magad máshogy, csak jól.

Füleltem és figyeltem, fájdalom és rosszullét után tapogatóztam a galavámban meg a plottyomban, finoman, vigyázva, de igaza volt, testvérek, horrorsón éreztem magam, még a vacsorát is megkívántam. – Hát ezt fel nem fogom – mondtam. – Biztos csináltak velem valamit, hogy beteg legyek. – Ezen eltűnődtem homlokráncolva magam is.

– Azért voltál rosszul délután – mondta ő –, mert máris kezdel jobb ember lenni. Ha egészségesek vagyunk, félelemmel és émelygéssel reagálunk arra, ami szörnyű. Úton vagy az egészséghez, ez minden. Holnap ilyenkorra még egészségesebb leszel. – Azzal megveregette a nógámat és kiment, én meg próbáltam kihüvelyezni ezt a véscset. Úgy rémlett, azok a drótok meg más véscsek, amik a plottyomra voltak erősítve, talán azok betegítettek meg, és hogy trükk az egész. Még mindig ezen totóztam, meg hogy nem kéne-e ellene szegülnöm holnap a székbe kötözésnek, nem kéne-e egy kis draccot kezdeményezni, hisz nekem is megvannak a magam jogai, amikor bejött hozzám egy másik csolovek. Ilyen mosolygós sztárüj csolovek volt, azt mondta, hogy ő az elbocsátótiszt, és rengeteg papiros volt nála. Azt mondja:

– Hova mész majd szabadulás után? – Ezen a véscsen még nem is gondolkodtam, s csak most kezdett derengeni, hogy szép szabad málcsik leszek nemsokára, de vígyeltem rögtön azt is, hogy csakis akkor, ha mindenkinek kedvére teszek, és nem csinálom a draccot meg a kricsálást meg a tiltakozást meg a satöbbit. Úgyhogy azt feleltem:

– Ó, hát haza. Vissza az efhez meg az emhez.

– Kihez? – Nem kapiskálta a naccatszöveget, úgyhogy megvilágítottam:

– Szüleimhez a jó öreg lakótelepre.

– Értem – mondta. – És mikor látogattak meg utoljára a szüleid?

– Egy hónapja – feleltem –, körülbelül. Ugyanis felfüggesztették a látogatást, mert az egyik presztupnyiknak robbantóport csempészett be a ptyícája. Elég kalos egy kitolás az ártatlanokkal, hogy őket is büntetik ilyenért. Szóval nagyjából egy hónapja látogattak utoljára.

– Értem – mondta a csolovek. – És tudják a szüleid, hogy áthelyeztek és nemsokára szabadulsz? – Micsoda enni való zvúkja volt ennek a szlóvónak, hogy szabadulsz.

– Nem – feleltem. – Finom kis meglepetés lesz, igaz-e? Csak úgy besétálok az ajtón, és így szólok. "Na, szabad csolovek madár vagyok újra." Horrorsó, horrorsó bizony.

– Helyes – mondta az elbocsátótiszt csolovek –, akkor ezt hagyjuk most. A lényeg, hogy lesz hol laknod. De itt van még az állásprobléma is, nem igaz? – Azzal hosszú listát mutatott, hogy milyen állások közt válogathatnék, de én arra gondoltam, nem kell ezt elkapkodni. Előbb egy kis málenkij lógást engedélyezek magamnak. Amint kikerülök, megszervezek egy kis krasztyolást, hogy zsozsó legyen a karmánomban, de persze óvatosan csinálom és lehetőleg agyinókomban. Nem bíztam én már semmiféle úgynevezett drúgokban. Úgyhogy azt mondtam ennek a csoloveknak, hagyjuk egyelőre, később megbeszéljük. Helyes helyes helyes, mondta, azzal szedelőzködött. Majd másodpercek alatt kiderült, micsoda egy fura madár ez, mert egyszer csak vihogva így szólt: – Szeretnél belevágni az arcomba, mielőtt elmegyek? – Azt hittem, rosszul szlúsálom:

– He?

– Szeretnél – vihogta – belevágni az arcomba, mielőtt elmegyek? – Homlokráncolva értetlenkedtem:

– Miért?

– Csak – felelte – hogy lássam, hogy haladsz. – Azzal elém tolta a licóját, hogy csak úgy vigyorgott a rótja. Ökölbe szorítottam hát a rukám, és belecsaptam volna, de ő villámszkóró elkapta a vigyori galaváját, úgyhogy a rukám levegőt ért. Érthetetlen volt, még akkor is ráncoltam a homlokom, amikor hülyén szmehálva kiment. És ekkor, testvéreim, pont olyan rosszul lettem megint, mint délután, de csak néhány minútára. Szkóró elmúlt az egész, s amikor a vacsorát behozták, már jó étvágyam volt, faltam a sült csirkét. De azért fura, hogy ez a sztárüj csolovek pofáncsapást kért. És fura, hogy olyan rosszul lettem tőle.

De még furább volt, amikor elaludtam aznap éjjel, Ó testvéreim. Rémálmot láttam, s mint várható is, az egyik délutáni filmmel kapcsolatban. Az álom meg a rémálom igazából film csupán az ember galavájában, azzal a különbséggel, hogy úgy érzi, ezekben részt vehet maga is. Pontosan ez történt velem. Azzal a filmmel állt kapcsolatban, amit a délutáni kúra vége felé vígyeltem, szmeháló málcsikok erőltettek egy fiatal ptyícát, az meg kricsált és fürdött a piros piros króvban, a pláttyéja horrorsón razrezálva. Benne voltam a hepajban magam is, sőt én voltam a főnök, divatos naccatviseletben. Aztán a draccolás és tolcsók tetőpontján egyszer csak lebénultam és iszonyú rosszul lettem, amin a többi málcsik nem győzött szmehálni. Aztán már csak azért draccoltam, hogy visszakeveredjek az ébrenlétbe, miközben dőlt belőlem a króv, liter- sőt hektóliterszám, s végül ott találtam magam az ágyamban, ebben a szobában. Hánynom kellett, úgyhogy retyketegen leszálltam az ágyról, s indultam volna a folyosóra, a klóra. És ím, testvérek, az ajtó zárva volt. Sarkon fordulva most először vígyeltem, hogy rács van az ablakon is. Az edényért nyúlva az ágy melletti kisszekrénybe, konstatálnom kellett, hogy innen nincs menekvés. Mi több, nem mertem én már visszavackolni az alvó galavámba se. Nemsoká rájöttem, hogy mégse kell hánynom, de iszonyúan bojálosztam lefeküdni akár. Mégiscsak elaludtam mihamar, de már nem álmodtam semmit.