7

Nem akartam hinni a fülemnek, testvérek. Úgy rémlett, az idők kezdete óta vagyok azon a vónnüj mésztón s az idők végezetéig ott kell maradnom. Holott mindig azt mondták, hogy két hét, és most kijelentették, hogy a két hét majdnem lejárt. Azt mondták:

– Holnap, kis barátunk, szabadulsz, szabadulsz, szabadulsz. – És mutatták is a hüvelykujjukkal, mintegy a szabadság felé bökve vele. Aztán a fehér köpenyes csolovek, aki pofán tolcsókolt, de továbbra is hordta a piscsámat és kalauzolt a mindennapi kínzáshoz, azt mondta: – De a nagy nap még hátravan. El fogsz ájulni a gyönyörtől – és csúnyán vigyorgott hozzá.

Aznap reggel is arra számítottam, hogy pizsamában, tufliban és köntösben igyolok majd a moziba. De nem. Ideadták az ingemet, az alsóvéscseket, a portyázópláttyémat és a horrorsó rugdosóbakancsomat, finoman kimosva, vasalva, suvickolva. Még a gigametsző britvámat is ideadták, amivel a régi szép időkben szoktam volt draccolni. Homlokráncolva értetlenkedtem öltözködés közben, de a fehér köpenyes alcsolovek csak vigyorgott, nem gavarittyolt egy szlóvót sem, Ó testvéreim.

Egész kedvesen vezettek el az ismerős mésztóra, ám ott nagy változások estek közben. A vásznat elfüggönyözték, a tejüveg eltűnt a vetítőlyukak alól, talán feltolták vagy félrehúzták, mint valami rolót vagy spalettát. S ahol addig csak a kasl kasi kasl köhögés hallatszott és ljúgyik árnyéka mozgott, most egész nézőközönség ült, és egy-két licót fel is ismertem. Ott volt az Ábü-igazgató, a dutyimókus vagyis a szent ember, a lelkész, aztán a főcsaszovoj meg ez az igen fontos és jól öltözött csolovek, a belügy- avagy perügyminiszter. A többit nem ismertem. Ott volt a dr. Brodsky meg a dr. Branom is, csakhogy nem fehér köpenyben, hanem úgy öltözve, ahogy olyan doktorok öltöznek, akik elég fontos emberek ahhoz, hogy kiöltözzenek. Dr. Branom csak álldigált, de a dr. Brodsky álldigálás közben gavarittyolt is a maga tudós módján az egybegyűlt ljúgyikhoz. Vígyelve, hogy belépek, így szólt: – Aha. És most, uraim, bemutatom magát az alanyt. Mint látják, egészséges és jól táplált. Kialudta magát, jót reggelizett, gyógyszert nem kapott, hipnotizálva sincs. Holnap teljes bizalommal bocsátjuk ki a világba, mert nagyon tisztességtudó fiatalember ő, csupa jó szó és segítőkészség. Micsoda változás, uraim, amin ez a nyomorult huligán átesett, miután az állam két éven át teljesen értelmetlenül és haszontalanul börtönben tartotta. Haszontalanul, mondom. Nem egészen. A börtönben eltanulta az álnok mosolyt, a kézdörzsölő színlelést, az alázatos és törleszkedő képmutatást. És eltanult más bűnöket is, valamint megátalkodott mindabban, ami még előzőleg ragadt rá. De elég a szavakból, uraim. Beszéljenek a tettek. Figyelem.

Kissé elszédültem ettől a sok gavarittyolástól, alig is bírtam fölfogni, hogy rólam van szó. Azután kialudtak a lámpák, s helyettük két reflektorfény kúszott elő a vetítőlyukakból, és az egyik pont a ti Alázatos és Szenvedő Narrátorotokra esett. A másikba pedig besétált egy bolsoj bazi csolovek, akit még sose vígyeltem. Zsíros licója volt, bajusza és a majdnem kopasz galaváján néhány odaragasztott hajcsomója. Harmincéves lehetett, vagy negyven vagy ötven, szóval koros és sztárüj. Odaigyolt hozzám, és vele igyolt a reflektorfény is, úgyhogy a végén egyetlen nagy tócsává olvadt össze a kettő. Na, azt mondja pimaszul: – Helló, te szemét. Te se fürdesz sokat, az undorító szagodból ítélve. – Aztán táncléptekkel rátiport a bal nógámra, majd a jobbra, fölpöckölte az orrom hegyét, ami valami bezúmno fájt, a glázom tele lett könnyel, végezetül akkorát csavart a bal uhómon, mintha csak rádiókapcsoló lett volna. Szlúsáltam, hogy a közönség kuncog, itt-ott horrorsón el is röhinti magát. Orrom, nógám, füllyukam valami bezúmno sajgott és fájt, ezért így szóltam:

– Miért csinálod ezt velem? Én nem ártottam neked, testvér.

– Ó – mondta a csolovek –, azért csinálom ezt – orrpöckölés megint – és ezt – fájdalmas fülcsavarás – meg ezt – iszonyú lábtiprás –, mert ki nem állhatom az undorító fajtádat. Ha tenni akarsz ellene, csak rajta, tessék, tessék. –Tudtam, hogy nagyon szkóró kell előkapnom a britvát, mielőtt még az iszonyú, gyilkos rosszullét elönt s a harc öröme helyett azt érzem, hogy bekrepálok. De, Ó testvéreim, amint rukám a britva után nyúlt a belső karmánomba, lelki glázaim előtt már vígyeltem is ezt a neveletlen csolovekot, amint kegyelemért ordít, a rótjából dől a piros piros króv, és abban a pillanatban rám tört a rosszullét, a szomjúság, a fájdalom, úgyhogy tudtam, igen-igen szkóró máshogy kell éreznem ez iránt a mocsok csolovek iránt, cigarettát vagy zsozsót kerestem hát a karmánban, de nem találtam, Ó testvéreim, egyikben sem. Így szóltam hát, sírósan és reszketegen:

– Szeretnélek megkínálni egy cigarettával, testvér, de úgy látszik, nincs nálam. – Mire ez a csolovek:

– Nyif-nyal. Buhuhú. Bőgőmasina. – És bolsoj szarus körmével megint felpöckölte az orromat, a sötét közönség pedig hangosan és jókedvűen szmehált. Erőlködve próbáltam kedves lenni ehhez az undorító és fájdalmat okozó csolovekhoz, nehogy újból elfogjon a rosszullét:

– Kérlek, hadd tegyek a kedvedre, kérlek. – Belenyúltam a karmánomba, de csak a britvát találtam, úgyhogy odaadtam neki. – Kérlek, fogadd el. Szerény ajándék. Fogadd el, kérlek. – Ám ő:

– Engem te ne akarj megvesztegetni. Fütyülök a koszos ajándékodra. – Azzal a rukámra csapott, és a britva leesett a földre. Mire én:

– Kérlek, muszáj a kedvedre tennem. Kipucoljam a cipődet? – És testvérek, hiszitek vagy seggem csókoljátok, letérdeltem, kiöltöttem piros jazikomat mérföld hosszan, és nyalni kezdtem a grjáznüj vónnüj cipőjét. Mire a csolovek nem túl erősen, de róton rúgott. Na, gondoltam, talán mégse fog el a rosszullét, ha jól megmarkolom a bokáját és kinyújtom ezt a grjáznüj brácsnüjt a padlón. Így is történt, és piszkosul meglepődött a pofa, mert akkorát zuhant, hogy na, a vónnüj közönség meg hangosan röhögött. Ám vígyelve őt a padlón, máris éreztem, hogy közeledik az iszonyatos émelygés, ezért kinyújtottam a rukámat, hogy fölsegítsem, s ő fel is pattant villámszkóró. Épp veselkedett volna, hogy valami borzasztóan licón tolcsókol, amikor közbeszólt a dr. Brodsky:

– Rendben van, ennyi elég is. – Mire ez a szörny csolovek meghajolt és kitáncolt, mint valami színész, a lámpák meggyulladtak, és én ott álltam hunyorogva rótom bőgésre tátva. A dr. Brodsky a közönséghez fordult:

– Alanyunk, mint látják, paradox módon úgy hajlik a jóra, hogy a rosszra hajlik. Az erőszakos cselekvés szándékához a testi szenvedés erős érzete társul. Hogy ezt közömbösíteni tudja, át kell váltania egy homlokegyenest ellentétes attitűdre. Van kérdés?

– A választás – dörmögte egy mély gólosz. Vígyeltem, hogy a dutyimókus az. – Nincs választási lehetősége, vagy igen? Az önérdek, a testi fájdalomtól való rettegés bírta rá erre a groteszk megalázkodásra. A dolog őszintétlensége nyilvánvaló volt. Többé nem követ el rosszat. De nem is lesz lehetősége az erkölcsi választásra.

– Ezek csak árnyalatok – mosolygott a dr. Brodsky. – Minket nem érdekel a kiváltóok, a magasabb etika. Minket csakis a bűnözés visszaszorítása érdekel...

– És – tódította a bolsoj jól öltözött miniszter – börtöneink ijesztő túltelítettségének megszüntetése.

– Úgy van, úgy van – mondta valaki.

Na, erre kezdetét vette a vita és a gavarittyolás, én meg csak álltam ott, testvérek, mint akire ügyet se vetnek ezek az ügybuzgó brácsnüjök, s a végén elkricsáltam magam:

– Én, én, én. Én senkit sem érdeklek? Hogy jövök én ebbe az egészbe? Valami állatnak néznek, kutyának? – Erre még hangosabban kezdtek gavarittyolni és mindenféle szlóvókat hajigáltak felém. Úgyhogy még hangosabban kellett kricsálnom: – Én csak amolyan gépnarancs legyek? – Fogalmam sincs, miért épp ezt mondtam, testvérek, csak úgy az eszembe ötlött. Egy vagy két minútára be is fogtam vele a pofájukat ezeknek a csolovekoknak. Aztán felállt egy igen sovány sztárüj professzor fazon, a nyaka csupa drót meg kábel, mintha azok közvetítenék az erőt a galavájából a plottyába, és azt mondja:

– Semmi okod a panaszra, fiú. Már választottál, és minden a választásod következménye. Bármi következzék is ezután, te választottad. – Amire a börtönmókus elkricsálta magát:

– Ó, bárcsak hihetnék benne! – És vígyelni lehetett, hogy az igazgató olyan pillantást vet rá, ami azt sejteti: mégse fog ez magasra kapaszkodni a Börtönegyházban. Aztán újra kezdődött a hangos vita, és szlúsáltam, hogy valaki bedobja a Szeretet szlóvót, a dutyimókus meg harsogva azt kricsálta: A Teljes Szeretet Kiűzi A Félelmet meg más efféle kalt. Aztán a dr. Brodsky szólalt meg csupa mosoly licóval:

– Örvendek, uraim, hogy szóba került a Szeretet kérdése. Most olyan Szeretetre fogunk példát látni, amelyről eddig azt hittük, kiveszett a középkorral együtt. – Megint kialudtak a fények; meggyulladt a két reflektor, az egyik szegény és szenvedő Barátotokra és Narrátorotokra esett, a másikba pedig besiklott avagy lejtett a leggyönyörűbb gyévocska, akit egész zsíznyetekben, Ó testvéreim, csak vígyelni remélhettek. Príma horrorsó grúgyjai voltak, amiket szinte teljesen vígyelni lehetett, mert a pláttyéja jóval jóval jóval a válla alatt ért véget. Lába akár a Bóg a mennyekben, járásától csak nyögni bírt az ember, ám a licója édes, mosolygós, ártatlan fiatal licó. A fénnyel együtt közeledett felém, mintha csak mennyei dicsfény meg más hasonló kal övezné, s nekem első gondolatom az volt, de szeretném ledönteni a padlóra egy kis jó vad tilitolira, ám szkóró jött rám máris a rosszullét, mint valami nyavalyás detektív, aki eddig a sarkon leselkedett, s most előugrik a letartóztatási paranccsal. Finom parfümje vónjától ekkor öklendeznem kellett, úgyhogy muszáj volt gyorsan kitalálnom valami más megközelítési módot, mielőtt még horrorsón elönt a fájdalom, a szomjúság és az iszonyú rosszullét. Így hát elkricsálcam magam:

– Ó, minden gyévocskák legszépségesebbje és -páratlanabbja, lábaid elé vetem szívemet, taposs, nesze, rajta. Ha rózsám volna, néked adnám. Ha csupa víz és csurom kal volna most a föld, pláttyémat teríteném eléd, hogy nógád ne legyen csupa kosz és csurom kal. – És, Ó testvéreim, máris éreztem, mint húzódik vissza a rosszullét. – Engedd – kricsáltam tovább –, hogy hódoljak neked és oltalmazód legyek e rohadék gonosz világ ellen. – Aztán csak eszembe jutott a megfelelő szlóvó, és tüstént még jobban éreztem magam: – Hadd legyek a te igaz lovagod! – S már zuhantam is térdre megint, bókolva és alázkodva.

Persze hogy megint balfék sútnak bizonyultam, hisz kiderült, hogy ez is csak színház: a gyévocska mosolyogva meghajolt a közönség felé, és kitáncolt a színről, meggyulladtak a lámpák, taps. És a sztárüj csolovekok némelyikének úgy szikrázott a gláza a piszkos és szentetlen vágytól, Ó testvéreim, hogy majd utánaugrott ennek a kis gyévocskának.

– Igazi jó keresztény lesz ez a fiú – kricsálta most a dr. Brodsky –, olyan, aki odatartja a másik orcáját is, aki inkább hagyja megfeszíteni magát, mint hogy ő feszítsen meg másokat, akit rosszullét kerülget a gondolatra is, hogy agyoncsapjon egy legyet. – És igaza is volt, testvérek, mert amikor azt mondta, hogy agyoncsapnék egy legyet, máris kezdtem rosszul lenni, és azzal tudtam csak elhárítani a fájdalmat, hogy elgondoltam: cukorral etetem azt a rohadék legyet és gondját viselem inkább, mint valami kedves háziállatnak. – Megjavult kricsálta a dr. Brodsky. – Örvendenek Isten angyalai!

– A lényeg az – magyarázta igen grómko a perügyminiszter –, hogy a módszer bevált.

– Ó jaj – sóhajtotta a dutyimókus –, bevált bizony, Isten irgalmazzon nekünk.