HARMADIK RÉSZ

1

– Na? Mi legyen?

Ezt a kérdést, testvérek, már én tettem föl magamnak másnap reggel, kinn állva az előtt a fehér épület előtt, amelyet a jó öreg Ábühöz ragasztottak, két évvel ezelőtti portyázópláttyémban a hajnal szürke félhomályában, egy kis málenkij csomaggal, ami a néhány személyes véscsemet tartalmazta, meg egy kis zsozsóval, amit a vónnüj hatóság adományozott, hogy nekimehessek az új életnek.

A tegnap többi része igen fárasztó volt, interjúk a tévéhíradónak, fényképezés klikk-klakk-kalakk, további mutatványok, amint éppen kikészülök az erőszak láttán meg más hasonló kal. Aztán ágyba zuhantam, de már ráztak is föl, úgy rémlett, hogy menjek a fenébe, igyoljak haza, vígyelni se akarják többé, de soha többé, Ó testvéreim, a ti Alázatos Narrátorotokat. Ott álltam hát, igen-igen korán reggel, kis zsozsóval a bal karuránomban, csirgettem-csörgettem tűnődve:

– Na? Mi legyen?

Egy kis reggeli valami mésztón, gondoltam magamban, merthogy aznap még nem ettem, olyan sürgetős volt minden csoloveknak, hogy kirúgjon a szabadságba. Csak egy csása csájt pittyeltem. Igen hervasztó városrészben volt ez az Ábü, de ilyen kis munkásbüfék azért akadtak benne, találtam is egyet hamarost, testvéreim. Borzasztó kalos volt meg vónnüj, a plafonról lógó körte fényét légyszar leplezte, és korán kelő robotálók szürcsölték a csájt, falták az undorító virslit és klebát, nyomták nyomták nyomtatták lefele és újabb adagokért kricsáltak. Borzasztó egy kalos gyévocska szolgálta ki őket, viszont jó bolsoj grúgyjai voltak, amiket ezek a zabáló csolovekok el-elmarkoltak hahhahha röhögve, a gyévocska meg azzal reagált, hogy hihihi. Rosszul lettem a látványuktól, testvérek. Nagyon udvariasan és uras góloszon pirítóst, lekvárt és csájt rendeltem, és bevettem magam egy sötétebb sarokba.

Ott ettem és pittyeltem, amikor beigyolt egy kis törpe újságárus csolovek, girbegurba grjáznüj presztupnyik fazon, acélkeretes vastag szemüvegben, a pláttyéja színe mint az igen öreg és avas-penészes ribiszkepudingé. Kupittyoltam tőle egy gazétát, gondoltam, úgy ugrok fejest a normális zsiznybe, hogy vígyelem mindjárt, mi tyecsot a nagyvilágban. Ez a gazéta ilyen kormánypárti gazéta lehetett, mert az első oldalán semmi más hír nem volt, mint hogy minden csolovek megint a kormánypártra szavazzon az általános választásokon, amiket, mint kiderült, két vagy három hét múlva tartanak. Mindenféle dicsekvések voltak ott olvashatók, testvérek, arról, hogy mi mindent tett ez a kormány az elmúlt egy évben, növelte az exportot, igazi horrorsó külpolitikát folytatott, javított a szociális helyzeten meg más hasonló kal. De a legbüszkébb arra volt ez a kormány, hogy mennyivel biztonságosabb lett az utca az utóbbi fél évben az összes békeszerető, éjszaka mászkáló ljúgyi számára, mert a rendőrség nagyobb fizetést kap, ezért sokkal keményebben bánik a fiatal huligánokkal, a perverzekkel meg a betörőkkel. Ez intyereszoválta a ti Alázatos Narrátorotokat. A második oldalon egy homályos fénykép ismerős csolovekot ábrázolt, s a végén rájöttem, hogy nem más az, mint én én én. Igen levertnek és rémültnek tűntem rajta, de csak azért, mert folyton csattogtak-villogtak a vakuk. A képem alatt az állt, hogy ez az első végzőse a Bűnöző Hajlamúak Megjavítását Szolgáló Állami Intézetnek, mindössze két hétbe telt, hogy bűnözőösztöneit kiirtsák, azóta derék törvénytisztelő polgár meg a többi ilyen kal. Aztán vígyeltem, hogy van ott egy igen öntelt cikk is a Ludovico-eljárásról meg hogy milyen okos ez a kormány meg más hasonló kal. És volt ott még egy fénykép, ezt a csolovekot is ismertem, mert ez volt a perügy- avagy belügyminiszter. Ő is hetvenkedett, hogy azt mondja, olyan bűnözésmentes jövőnek nézhetünk elébe, amelyben nem kell többé félni a gyáva, hátulról támadó fiatal huligánoktól, perverzektől és betörőktől meg más hasonló kal. Undorodva dobtam le a gazétát a padlóra, a csájtócsákra és undorító köpetekre, amiket a büfé kalos törzsvendég állatai produkáltak.

– Na? Mi legyen?

Az volt teendő, testvérek, hogy nekiindulok haza, és jól meglepem a papapát meg a mamit, hogy egyetlen fiuk és utóduk megtért a családi kebelre. Aztán hanyatt vágom magam az ágyon az én málenkij odúmban, szlúsálok egy kis finom muzsikát, és elgondolom, mihez is kezdjek a zsíznyemmel. Az elbocsátótiszt tegnap hosszú listát adott a kipróbálható állásokról, föl is hívott az érdekemben különböző csolovekokat, de nekem, testvérek, eszemben se volt rögtön robotára szegődni. Málenkissé kipihenem magam előbb, igen, és gondolkodom az ágyon fekve, szép zenekíséret mellett.

Avtóbuszra szálltam hát, be a központba, aztán egy másikkal ki a Kingsley Avenue-ra, ahonnét már egész közel a lakótelep 18/A számú tömbje. Higgyetek nekem, testvéreim, ha azt mondom, hogy kilip-kalap-kalapált a szívem az izgatottságtól. Nagy volt a csönd, még mindig kora téli reggel lévén, s amikor beidúltam az előcsarnokba, senki más csolovek nem volt a színen, csak a Munka Becsületének nagój csolovekjai meg zsénscsinái. Ami megdöbbentett, testvérek, az az volt, hogy hogy kipucolták, semmi csúnya szlóvó nem kígyózott a Becsületes Munkások rótjából, semmi csúnya testrészeket nem ragasztottak a meztelen plottyukra piszkos fantáziájú ceruzás málcsikok. De az is meglepett nagyon, hogy a lift működik. Zúgva szállt alá, amint megnyomtam a villanyos knópkát, s beszállva megint csak elképedve vígyeltem, milyen makulátlan a kalickája.

Fölmentem hát a tizedikre, s már láttam is a 10–8-as lakást, pont olyan volt, mint régen, és reszketett és remegett a rukám, amint kivettem karmánomból a kis kljucsot. De aztán határozottan bedugtam a kljucsot a zárba, elfordítottam, ajtót nyitottam és beléptem, és íme, három pár döbbent és kétségbeesett gláz meredt rám, az ef meg az em éppen reggelizett, s velük egy harmadik csolovek, akit még zsiznyemben nem vígyeltem, egy bolsoj vaskos csolovek ingben-hózentrógerben, mint aki otthon van, testvérek, hörpölte a tejes csájt és falta-zabálta a tojást meg a pirítóst. És ez az idegen csolovek szólalt meg elsőnek:

– Ki vagy te, barátom? Honnét vetted a kulcsot? Kifelé, mert betöröm a képed. Mars ki, és kopogj talán. Kérj bocsánatot, de tüstént.

A fater meg a mami kővé vált közben, vígyelni való volt, hogy nem olvasták még a gazétát, aztán eszembe jutott, hogy a gazéta nem is szokott megjönni addig, míg a fater el nem indul a gyárba. Aztán így szólt a mami: – Jaj, te megszöktél. Meglógtál. Most mit csináljunk? Idejön a rendőrség, jaj jaj jaj. Te rossz és gonosz gyerek, szégyent hozol ránk. – És ha hiszitek, ha seggem csókoljátok, rágyújtott a buhuhúra. Magyaráztam, hogy telefonáljanak be az Ábüre, ha tetszik, s mindeközben ez az idegen csolovek úgy nézett rám és úgy ráncolta a homlokát, mint aki tényleg be tudná törni a képem a szőrös bolsoj öklével. Úgyhogy azt mondtam:

– Nekem is van pár kérdésem, testvér. Mit keresel itt és meddig akarod keresni? Nem tetszett az előbb a hangod. Úgyhogy csigavér. És most halljam, beszélj. – Ilyen munkásember fazon volt, iszonyú ronda, harminc- vagy negyvenéves, és csak ült ott tátott róttal, nem gavarittyolt egy árva szlóvót. Mire a fater:

– Mind meg vagyunk egy kicsit zavarodva, fiam. Tudatnod kellett volna, hogy jössz. Azt hittük, még legalább öt-hat év, mire kieresztenek. Nem mintha – mondta csüggedten – nem örülnénk nagyon, hogy újra látunk és hogy szabad vagy.

– Ki ez itt? – kérdeztem. – Miért nem bír megszólalni? Mi folyik itt egyáltalán?

– Ez Joe – mondta a mami. – Most itt lakik. Ő a bérlőnk. Jaj istenem istenem – fejezte be.

– Hé te – mondta a Joe. – Hallottam rólad egyet-mást, fiú. Tudom, miket műveltél, és hogy összetörted a szüleid szívét. Szóval visszajöttél, mi? Hogy újra pokollá tedd az életüket, mi? Csak a holttestemen keresztül, ezt tudd meg, mert inkább tekintettek ők engem a fiuknak, mint a lakójuknak. – Szmeháltam volna, ha belül nem vagyok csupa razdraz s ettől nem környékez meg máris a rosszullét, hisz ez a csolovek nagyjából olyan korú volt, mint az ef meg az em, s erre úgy karolja át a síró mami vállát, mint valami szerető fiú, Ó testvéreim.

– Hm – mondtam, és én is majdnem elfakadtam sírva. – Szóval így állunk. Na, hát öt nagy minútát adok, hogy minden undorító, kalos véscsedet kitakarítsd a szobámból. – Azzal indultam is a szobámba, mert ez a csolovek nem volt olyan gyors, hogy megakadályozhassa. Az ajtót kinyitva nagy plattyanással pottyant a padlóra a szívem, mert amit vígyeltem, az nem az én szobám volt már, testvérek. Összes zászlóm eltűnt a falakról, a helyükbe ez a csolovek bokszolókat ragasztott meg valami csapatot, amint elégedetten összefont rukákkal ülnek, előttük az ezüstbili. És vígyeltem azt is, hogy mi hiányzik még. Nem volt ott a sztereóm és a diszkszekrényem se, és eltűnt a lakatra zárt kincsesládám a tégelyekkel, kábítószerekkel és a két fénylő tiszta fecskendővel. – Mocskos vónnüj dolog történt itten – kricsáltam. – Mit műveltél a személyes véscseimmel, te gusztustalan rohadék? – Ez a Joe-nak szólt, de a fater válaszolt helyette, mondván:

– Elvitték, fiam, mind a rendőrök. Ez az új szabály, tudod, kártalanítani kell az áldozatokat.

Majdnem kidobtam a taccsot, s valami olyan iszonyúan fájt a galavám, úgy kiszáradt a rótom, hogy muszáj volt belenyakalnom az asztalon álló tejesüvegbe, mire ez a Joe: – Piszkos disznó, illemet se tud. – Mire én:

– De hiszen meghalt. Az a vénasszony meghalt.

– Igen, de a macskák, fiam – mondta szomorúan a fater –, azokra nem volt ki gondot viseljen, míg a végrendeletet föl nem bontották, és hát kelletett valaki, aki etesse őket. Ezért a rendőrség eladta a holmidat, a ruhádat is, mindent, hogy pénz kerüljön rá. Ez a törvény, fiam. De persze te sose tisztelted a törvényt.

Le kellett ülnöm, mire a Joe: – Kérj engedélyt, te modortalan kis disznó – úgyhogy villámszkóró visszavágtam neki: – Fogd be azt az éktelen pofádat, te –, és máris kerülgetett a rosszullét. Az egészségem érdekében, rá kellett térni a józanságra meg a mosolygásra, úgyhogy azt mondtam: – Mindegy, az ott az én szobám. Ez itt az én otthonom. Mit javasoltok hát, ef és em? – De azok csak ültek leverten, a mami reszketett, licója csupa ránc és könny, aztán megszólalt a fater:

– Meg kell gondolnunk ezt a dolgot, fiam. Nem rúghatjuk csak úgy ki Joe-t, nem igaz? Szerződést kötöttünk Joe-val két évre, megállapodtunk mindenben, ugye, Joe? Tudod, fiam, azt hittük, sokáig börtönben leszel még, és hát a szoba meg üresen állt. – Szégyellte kissé magát, ezt vígyelni lehetett a licóján. Elmosolyodtam hát és bólintottam, mondván:

– Panyimálok mindent. Megszoktátok a békességet, megszoktátok a kis plusz zsozsót. Így megy ez. A fiatok meg a terhetekre volt úgyis. – És testvérek, ha hiszitek, ha seggem csókoljátok, elfakadtam sírva, úgy sajnáltam magamat. Mire a fater:

– Tudod, fiam, Joe már a jövő havi bért is kifizette. Szóval bármit is döntünk a jövőre nézve, azt nem mondhatjuk Joe-nak, hogy takarodjon, ugye nem, Joe? – Mire a Joe:

– Nekem elsősorban magukra kell gondolnom, akik mintha csak anyám és apám lettek volna. Szép lenne tőlem, ha odébbállnék, kiszolgáltatva magukat ennek az érzékeny kis szörnyetegnek, aki sose érdemelte meg, hogy a fiuknak titulálják? Most persze bőg, de ez csak álnokság és ármány az ő részéről. Eridjen és vegyen ki valahol egy szobát. Hadd keserülje a gonoszságát, s tudja meg, hogy nem érdemel ilyen jó anyát és apát.

– Jól van – mondtam felállva s még mindig könnyesen. – Most már tudom, mi az ábra. Senkinek se kellek, nem szeret senki. Szenvedtem, szenvedtem és szenvedtem, és mindenki azt akarja, hogy szenvedjek csak tovább. Értem.

– Mások szenvedtek temiattad – mondta a Joe. – Hát most szenvedj csak te is. Mindent elmeséltek rólad esténként itt a családi asztal körül, és én alig akartam elhinni. A rosszullét kerülgetett.

– Bárcsak maradtam volna a börtönben – mondtam. – Mármint a jó öreg Ábüben. Igyolok már – mondtam. – Nem vígyeltek engem többé soha. Köszönöm szépen, kitalálok magam is. Remélem, nyomni fogom a lelkiismereteteket. – Mire a fater:

– Ne légy már ilyen, fiam – a mami meg csak hogy buhuhú, egész rondán összefacsarodott a licója, mire a Joe megint átkarolta a rukájával, veregette a vállát, csitítgatta, mint a bezúmnüj. Én meg eltámolyogtam az ajtóig és kimentem, magukra hagyva őket szörnyű bűntudatukkal, Ó testvéreim.