3

Kába voltam, Ó testvéreim, nem vígyeltem valami jól, de azt biztosra vettem, hogy valahol láttam már ezeket a miliciliket. Azt, aki a Közkönyvtár ajtajában támogatott és nyugtatgatott, egyáltalán nem ismertem, de úgy tűnt, túlságosan fiatal ahhoz, hogy zsernyák lehessen. A másik két hátat viszont biztosan vígyeltem már valahol. Éktelen bolsoj élvezettel püfölték a sztárüj vénségeket, csak úgy suhogott a rukájukban a málenkij korbács, és kricsáltak hozzá: – Nesztek, nesztek, ti rossz fiúk. Majd adunk mi nektek, közbotrányt okozni és megháborítani az állam békéjét, ti csúnya gazemberek, ti. – Visszapofozták a lihegő és szuszogó és félhalott sztárüj bosszúangyalait az olvasóterembe, majd jókedvűen röhögve megfordultak, és megláttak engem. Mire az idősebbik:

– Lám lám lám lám lám lám lám. A kicsi Alex személyesen. Rég nem vígyeltelek, drúg. Hogy ityeg a fityeg? – Kába voltam, a slemtől avagy sisaktól és az egyenruhától nemigen lehetett vígyelni, ki az, bár licó és gólosz egyaránt ismerős volt. Azután ránéztem a másikra, és azt a vigyorgó bezúmnüj licót el se lehetett volna téveszteni. Bénán és egyre bénábbul visszanéztem a lámlámlámolóra. Szóval ez itt a hájas vén Billyboy, régi ellenségem. A másik meg, persze, Balfék, hajdani drúgom és a hájas-bűzös bakkecske Billyboy ellensége, most azonban milicili, egyenruhában, siemben, korbáccsal, hogy a rendet betartassa.

– Te jószagú – mondtam.

– Meg vagy lepve, mi? – És a jó öreg Balfék a régi ismerős röhögésre fakadt: – Huhhuhhu!

– Lehetetlen – mondtam. – Ez nem létezik. Nem hiszem el.

– Higgy csak a jó öreg glázodnak – vigyorgott Billyboy. – Nincs itt semmi trükk. Nem csalás, nem ámítás, drúg. Állás két álláskorúnak. A rendőrség.

– De hisz túl fiatalok vagytok – mondtam. – Túl fiatalok. Ilyen korú málcsikokat nem vesznek föl rendőrnek.

– Csak voltunk fiatalok – felelte a jó öreg Balfék milicili. Képtelen voltam felfogni, testvérek, egyszerűen képtelen. – Azok voltunk, fiatal drúgok. És mindig te voltál a legfiatalabb. És most itt vagyunk.

– Képtelen vagyok elhinni – mondtam. Aztán Billyboy, vagyis a számomra felfoghatatlan Billyboy zsernyák így szólt ahhoz a fiatal milicilihez, aki engem támogatott és akit nem ismertem:

– Asszem, jobban járna mindenki, Rex, ha egy kis helyszínit rónánk ki. Ezek a fiúk már csak ilyenek, így van ez. Minek vinnénk be az őrsre. Már nem is tudom, hanyadszor csinálja, ismerjük jól, persze te nem ismered. Már megint öregekre és védtelenekre támadt, azok meg, igen helyesen, visszavágtak. De azért az állam nevében nekünk is hozzá kell tennünk a magunkét.

– Mi ez? – kérdeztem, alig merve hinni az uhómnak. – Hisz ők estek nekem, testvérek. Nem állhattok az ő oldalukra, ez lehetetlen. Ez lehetetlen, Balfék. Egy csolovek akart bosszút állni rajtam ennyi idő után, akit valamikor régen meggyomroztunk.

– Régen bizony – mondta a Balfék. – Én már nem is emlékszek valami horrorsón azokra az időkre. És ne hívj engem Balféknek. Hívj annak, hogy tiszt úr.

– Persze azért emlékszünk erre-arra – bólogatott Billyboy. Már nem volt olyan hájas, mint régen. – Csúnya rossz kis málcsikokra, akik gigametsző britvával legénykedtek – az ilyeneket meg kell fékeznünk. – Azzal megmarkolták a karomat, és kivezettek a Közkönyvtárból. Milicili járőrkocsi állt odakinn, ez a Rex nevű csolovek volt a sofőr. Betolcsókohak a hátuljába, s nekem közben végig az volt az érzésem, hogy tréfa az egész, s legalábbis Balfék mindjárt lekapja galavájáról a slemet, és éktelenül elröhögi magát. Eszébe se volt. Úgyhogy azt mondtam, próbálva legyűrni a bensőmben kerekedő sztráhot:

– És mi van a jó öreg Pete-tel? Borzasztó, ami Georgie-val történt. Szlúsáltam róla.

– Pete, hm, Pete – mondta a Balfék. – Mintha ismerős volna ez a név. – Vígyeltem, hogy kifele hajtunk a városból.

– Hová megyünk?

Hátrafordult Billyboy: – Világos van még. Egy kis kocsikázás a vidéken, a téli-csupasz, viszont elhagyatott és gyönyörű vidéken. Nem mindig helyes, ha a ljúgyik a városban szemtanúi a helyszíni eljárásnak. Az utca rendjét fenn kell tartani, több értelemben is. – Azzal visszafordult.

– Ugyan már – mondtam. – Nem értem ezt az egészet. A régi időknek vége, elmúltak örökre. Megbűnhődtem mindenért, amit a múltban elkövettem. Meg vagyok gyógyítva.

– Ja, azt nekünk is fölolvasták – mondta a Balfék. – A főnök fölolvasta. Szerinte igen helyes az eljárás.

– Fölolvasta, mi? – vágtam rá málenkissé gonoszul. – Még mindig olyan balfék vagy, hogy olvasni se tudsz, Ó testvér?

– Nem, nem – mondta a Balfék nagyon szelíden, szinte bánatosan. – Így nem szabad beszélni. Soha többé, drúg. – Azzal úgy kljuvon tolcsókolt, hogy csip-csöpp-csöpp megeredt az orrom króvja.

– Nem volt köztünk soha bizalom – mondtam, keserűen törölgetve a króvot. – Mindig is agyinókij voltam.

– Itt jó is lesz – mondta Billyboy. Kinn voltunk a vidéken, csupasz fák között, távolabb madár csicsergett néha, és valahol a távolban berregő súmokat hallatott egy mezőgazdasági gép. Sötétedett már, mivel a tél derekán jártunk. Körös-körül se ljúgyik, se állatok. Csak mi négyen. – Szállj ki, Alex fiam – mondta a Balfék. – Kapsz most egy kis málenkij helyszínit.

A sofőr csolovek elejétől a végéig ott ült a volánnál, szívta a tüdővészt, és valami málenkij könyvet olvasott. Égve hagyta a belső világítást, hogy vígyeljen. Oda se nézett, hogy mit művel Alázatos Narrátorotokkal Billyboy és a Balfék. Nem is akarok belemenni, hogy mit műveltek, csupa zihálás meg pufogás volt az egész, háttérben a berregő súmmal meg a csipcsirippel a kopár avagy nagój ágak között. Füstös leheletet lehetett vígyelni az autólámpa fényénél, a sofőr higgadtan forgatta a lapokat. Én meg kaptam az áldást csőstül, Ó testvéreim. Aztán Billyboy vagy a Balfék, nem tudom, melyik, azt mondta: – Azt hiszem, elég lesz, drúg, nem? – Azzal mindegyik beletolcsókolt még egyet a licómba, és én eldűltem, és csak hevertem ott a fűben. Hideg volt, de nem éreztem a hideget. Leporolták a rukájukat, föltették a slemet, belebújtak a zubbonyba, mert ezeket levették előzőleg, s azzal beszálltak az autóba. – Remélem, vígyeljük még egymást, Alex – mondta Billyboy, mire a Balfék bohócmód elröhögte magát. A sofőr befejezte az oldalt, amit éppen olvasott, eltette a könyvét, indított, s már távolodtak is a város felé, hajdani drúgom és hajdani ellenségem integetett az ablakból. De én csak feküdtem ott, lecsapva és kiterítve.

Hamarosan fájt már mindenem, és eleredt a jeges-hideg eső. A közelben se ljúgyik, se kivilágított ablakok. Hová legyek, merre menjek, én, akinek se otthona, se komoly zsozsója a karmánban? Siratni kezdtem magam, hogy buhuhú. Aztán fölkeltem és elindultam.