6

– Hagyják abba, hagyják abba, hagyják abba! – kricsáltam egyfolytában. – Kapcsolják ki, grjáznüj rohadékok, nem bírom tovább! – Ez már másnap volt, testvérek, és én tényleg megtettem mindent délelőtt is és délután is, úgy ültem, mint egy horrorsó mosolygós kooperatív málcsik a kínzószékben, miközben a vásznon csúnya testi sértések villogtak, glázom kicsiptetve, hogy vígyeljek mindent, plottyom, rukám, nógám a székhez erősítve, hogy ki ne tudjak szállni. Amit most kellett vígyelnem, nem olyan véscs volt, amit szörnyűnek tartottam volna, hisz csupán egy boltot krasztyolt ki három-négy málcsik, megtömték a karuránt zsozsóval, és jól eltolcsókolták a sztáraja ptyíca boltosnét, hogy folyt a piros piros króvja. De a lüktetés meg reccs reccs reccs recsegés a galavámban, az okádhatnék és a fene száraz reszelős szomjúság a rótomban rosszabb volt, mint tegnap. – Jaj, elegem van! – ordítottam. – Ez nem tisztességes, ti vónnüj disznók! – Küszködtem, hogy szabadulnék a székből, de ez nem volt lehetséges, bele voltam ragadva.

– Elsőrendű – kricsálta a dr. Brodsky. – Nagyszerűen haladsz. Még egy film és végeztünk is.

Megint zajlott az 1939-45-ös sztárüj háború, foltosvonalkás, repedezett filmen, vígyelni való volt, hogy németek csinálták. Német sasokkal indult meg a náci zászlóval meg avval a fura kampós kereszttel, amit a málcsikok az iskolában úgy szerettek rajzolni, aztán igen dölyfös és nadménnüj német tisztek masíroztak poros, bombatölcséres, kidűlt-bedűlt utcákon. Azután ljúgyikat lehetett vígyelni, akiket falhoz állítva agyonlőnek, tiszteket, amint kiadják a parancsot, és iszonyú nagój plottyokat a csatornában heverni, csupa üres bordakalicka és pipaszár fehér nóga mindegyik. Visító ljúgyikat vonszoltak el, bár a hangsávon nem visítottak, mert azon csak zene ment, és ütötték-rúgták őket. A fájdalom és rosszullét közepette csak ekkor vettem észre, hogy micsoda zene is recseg és bömböl azon a hangsávon, és hát Ludwig van volt az, az Ötödik szimfónia utolsó tétele, és ettől egészen bezúmnüj lettem. – Hagyják abba! – kricsáltam, mint az eszelős. – Hagyjátok abba, ti grjáznüj rohadt disznók! Hiszen ez bűn, undorító, megbocsáthatatlan bűn, ti brácsnüjök! – Nem állították le azonnal, mert már csak egy-két perc volt hátra – ljúgyik összeverése, króv folyása, újabb kivégzőosztagok, majd egy jó öreg náci zászló és a VÉGE. De amint a lámpák meggyulladtak, már ott állt előttem a dr. Brodsky meg a dr. Branom, és a dr. Brodsky azt mondta: – Mi az, hogy bűn, he?

– Bűn – mondtam émelyegve. – Ludwig vant erre használni. Nem ártott ő senkinek. Beethoven egyszerűen csak zenét írt. – Aztán tényleg okádnom kellett, mire hoztak egy ilyen veseforma tálat.

– Zene – mondta a dr. Brodsky eltűnődve. – Szóval te szereted a zenét. Én magam nem értek hozzá. Hasznos érzelemserkentő, ennyit tudok róla. Lám, lám. Mit szól ehhez, Branom?

– Semmit sem tehetünk – felelte a dr. Branom. – Mind megöljük, amit szeretünk, ahogy a rab költő mondja. Lehet, hogy itt ez lesz a bűnhődési elem. Örülni fog az igazgató.

– Adjanak inni – mondtam –, a Bóg szerelmére!

– Oldozzák el – rendelkezett a dr. Brodsky. – Hozzanak neki egy kancsó jéghideg vizet. – Munkához láttak az alcsolovekok, és hamarosan vödörszám vedeltem a vizet, és micsoda mennyei boldogság volt az, Ó testvéreim. Majd azt mondta a dr. Brodsky:

– Te egész intelligens fiatalembernek látszol. Még ízlésed is van. Csak épp a mániád az erőszak, igaz? Az erőszak és a lopás, mert hisz a lopás is az erőszak egy formája. – Nem gavarittyoltam erre egy árva szlóvót se, testvérek, mert még mindig rosszul voltam, bár málenkissé kezdtem már jobban lenni. Szörnyű egy nap volt. – Nos hát – mondta a dr. Brodsky –, mit gondolsz, hogyan csináljuk? Szerinted mit csinálunk veled?

– Azt csinálják, hogy rosszul legyek, mert rosszul vagyok, ha ezeket a mocskos perverz filmjeiket nézem. De mégse a filmektől van. És ennek ellenére úgy érzem, ha abbahagynák ezeket a filmeket, én se lennék többet rosszul.

– Úgy van – mondta a dr. Brodsky. – Asszociáció, a legősibb oktatási módszer a világon. És igazában mitől leszel rosszul?

– Ezektől a grjáznüj undorító véscsektől, amik a galavámból meg a plottyomból állnak ki – feleltem –, ezektől.

– Különös – mondta mosolyogva a dr. Brodsky –, milyen különös törzsi nyelv. Maga tud valamit az eredetéről, Branom?

– Összehangzó jassz-szavak – felelte a dr. Branom, aki már egyáltalán nem látszott olyan barátságosnak. – Némi cigányszöveg. De az eredet többnyire szláv. Propaganda. Szubliminális penetráció.

– Jó, jó, jó – mondta a dr. Brodsky, mint akit ennyire azért nem érdekel a dolog. – Nos – fordult felém –, nem a drótoktól van. Sem semmi olyasmitől, ami rád van erősítve. Ezek csak a reakciókat mérik. Hát akkor mitől lehet?

Vígyeltem most már, persze hogy, micsoda egy bezúmnüj sút voltam, hogy nem jöttem rá: a rukámba adott injekciók. – Ó – kricsáltam –, ó, vígyelem most már világosan! Mocskos, kalos, vónnüj trükk! Álnokság és rohadékság, de többé nem teszitek!

– Örülök, hogy most hozod szóba a kifogásaidat – mondta a dr. Brodsky. – Legalább tisztán látunk a kérdésben. A legkülönfélébb módokon juttathatjuk be a szervezetedbe a Ludovico-anyagot. Orálisan, például. De a szubkután módszer a legjobb. Ne is kapálózz ellene, kérlek. Semmi értelme. Rajtunk nem fogsz ki.

– Ti grjáznüj brácsnüjök! – Már majdnem nyifogtam. Majd: – Az erőszak, testi sértés meg a többi kal nem érdekel. Kibírom. De a zene, az aljasság. Aljasság, hogy okádnom kell, miközben Ludwig van és G. F. Händel meg a többiek gyönyörű muzsikáját szlúsálom. Mindez azt mutatja, hogy gonosz mocskok vagytok, és én sose bocsátok meg nektek, ti szemetek.

Erre gondterheltnek látszottak mind a ketten. Majd a dr. Brodsky azt mondta: – A delimitáció nem könnyű. A világ egy, az élet is egy. A legédesebb és legmennyeibb tevékenységben is van bizonyos mérvű erőszak – a szerelem aktusában, például; a zenében, például. Vállalnod kell a kockázatot, fiú. A döntést te hoztad. – Nem értettem ezt az egészet, de aztán így szóltam:

– Fölösleges folytatnia, uram. – Mint látható, nagy ravaszul hangot váltottam. – Már bebizonyította, hogy ez a sok draccolás meg testi sértés meg gyilkolás rossz rossz rettenetesen rossz. Megtanultam a leckét, uram és uram. Most már látom, amit eddig nem láttam. Meggyógyultam, Istennek legyen hála. – S azzal jámboran a plafonra emeltem glázomat. Ám a két doktor szomorúan rázogatta a galaváját, és a dr. Brodsky azt mondta:

– Még nem gyógyultál meg. Még sok a tennivaló. Csak ha majd a tested reagál, méghozzá rögtön és erőnek erejével, az erőszakra, mint akibe kígyó csípett, a mi segítségünk nélkül, gyógyszerezés nélkül, csak akkor... – Mire én:

– De uram, uram és uram, én most már tudom, hogy rossz. Rossz, mert árt a társadalomnak, rossz, mert minden csoloveknak megvan a joga az élethez és a boldogsághoz, ahhoz, hogy ne verjék össze, ne tolcsókolják, ne késeljék meg. Sokat tanultam, ó, nagyon sokat tanultam. – De a dr. Brodsky jó hangosat szmehált erre, összes fehér zubáját kimutatva:

– Az ész korának eretneksége – valami ilyet mondott. – Tudom, mi a helyes, és egyet is értek, mégis a rosszat cselekszem. Nem, nem, fiú, ránk kell bíznod a dolgot. De fel a fejjel. Nemsokára vége. Kevesebb mint két hét, és szabad leszel. – Azzal megveregette a plecsómat.

Kevesebb, mint két hét. Ó testvéreim és barátaim, egész korszaknak tűnt az. A világ elejétől egész a végéig. Lehúzni mind a tizennégy évet az Ábüben semmiség lett volna hozzá képest. Mindennap ugyanaz. De amikor, négy nappal ez után a gavarittyolás után a dr. Brodskyval meg a dr. Branommal, bejött a gyévocska az injekcióstűjével, ráförmedtem: – Egy frászt! –, és jól rukán tolcsókoltam, mire a tű csörrenve leesett a padlóra. Ezt azért csináltam, hogy vígyeljem, mi lesz a reakciójuk. Az lett, hogy négy vagy öt bolsoj fehér köpenyes rohadék alcsolovek lefogott az ágyon, odadugva hozzám a vigyorgó licóját, a nővér ptyíca meg: – Te kis ronda gonosz ördög, te –, azzal belevágott a rukámba egy másik tűt, és jó brutálisan kiengedte belőle az anyagot. Azután elgurítottak abba a pokoli moziba, mint mindig:

Mindennap ugyanolyanok voltak ezek a filmek, testvéreim, csupa rugdosás, tolcsókolás, piros piros króv csöpögött a licókról, plottyokról, fröcskölte tele a kameralencsét. Vagy vigyorgó és szmeháló, naccatdivat szerint öltözött málcsikok, vagy hihihiző japán hóhérok, vagy brutális náci rugdosók és lövöldözők. És mindennap egyre nőtt és fokozódott az érzés, hogy bele fogok pusztulni a rosszullétbe, a fejfájásba, a fogfájásba, az iszonyú iszonyú szomjúságba. Mígnem egyik délelőtt úgy próbáltam kitolni a rohadékokkal, hogy piff paff-puff vertem bele a galavámat a falba, hátha sikerül eszméletlenre tolcsókolnom magam, de a vége az lett, hogy elfogott a rosszullét, vígyelve, hogy ez a fajta erőszak éppen olyan, mint a filmen látott, úgyhogy csupán csak kimerültem tőle; megkaptam az injekciómat, és elgurítottak a moziba, mint mindig.

Aztán egy reggel felébredtem, elköltöttem tojásból, pirítósból, lekvárból és tűzforró tejes csájból álló reggelimet, és arra gondoltam: "Most már nem tarthat sokáig. Most már közel kell hogy legyen a vége. Sokat szenvedtem, nem bírom tovább." És csak vártam és vártam, testvérek, a ptyícára, hogy hozza az injekcióstűt, de nem hozta. Bejött a fehér köpenyes alcsolovek, és így szólt:

– Máma, barátom, gyalogolhatsz.

– Gyalogolhatok? – kérdeztem. – Hová?

– A szokásos helyre – mondta. – Igen, igen, ne csodálkozz. Gyalog mégy a moziba, persze én is veled megyek. Többé nem tolószékben fogsz közlekedni.

– Na és az undorító reggeli injekcióm? – Mert borzasztóan meglepődtem, testvérek, hisz olyan fontosnak tartották, hogy belém nyomkodják ezt a Ludovico-véscset. – Nem szúrtok több undorító ragacsot a szegény szenvedő rukámba?

– Annak vége – szmehált a csolovek. – Mindörökké ámen. A magad lábára fogsz állni, fiú. Gyalog fogsz eljárni a szörnyűségek kamrájába. De továbbra is lekötözünk és kicsíptetjük a szemedet. Na gyere, kis tigrisem. – Fel kellett vennem a köntösömet, bele kellett bújnom a tufliba és végig kellett gyalogolnom a folyosón a mozimésztóra.

Ezúttal, Ó testvéreim, nemcsak hogy nagyon rosszul lettem, de le is döbbentem. A vásznon újra megjelentek a testi sértések, bevert galavájú csolovekok, tépett, króvtól csöpögő, irgalomért kricsáló ptyícák, vagyis a privát és magán kegyetlenkedés. Aztán megjelentek a börtöntáborok, a zsidók, a szürke, tankokkal és egyenruhákkal teli külföldi utcák, puskatűzben hulló csolovekok, vagyis a társadalmi méret. Ám ezúttal semmi mást nem okolhattam, amiért rosszul vagyok, szomjúhozom és fáj mindenem, csak azt, amit vígyelnem kellett, mert a glázom most is ki volt ugyan csíptetve, nógám, plottyom a székhez erősítve, de drótok és más véscsek már nem álltak ki a plottyomból és a galavámból. Mi mástól lenne hát, ha nem a filmektől, amiket vígyelnem muszáj? Na persze, testvérek, ez a Ludovico-anyag amolyan szérumféle, s most már ide-oda keringett a króvomban, úgyhogy azt hittem, mindörökkön örökké kikészülök én már, ha ilyen erőszakot meg testi sértést kell vígyelnem. Eltátottam a rótomat erre, megeresztettem egy nagy buhuhút, és a könnyek áldott ezüstös pergő harmatcseppenként oltották ki a szörnyű vígyelnivalót. De a fehér köpenyes brácsnüjök már ugrottak is oda, és villámszkóró letörölték tastukjaikkal a könnyet, mondván: – Jól van, jól van, ne sírjon a kisbaba. – És kitisztult megint a látvány, és ott voltak megint ezek a németek, lökdösték a könyörgő-síró zsidókat – csolovekokat, zsénscsinákat, málcsikokat és gyévocskákat – be azokba a mésztókba, ahol aztán kinyúltak a mérgesgáztól. Buhuhú, fakadtam el sírva megint, s már jöttek is törölni a könnyet, nehogy egyetlen véscset elmulasszak a filmből. Szörnyű és iszonyú nap volt Ó testvéreim és egyetlen barátaim.

Aznap nocsju, amint ágyamon hevertem a sűrű és zsíros ürügulyásból, gyümölcstortából és fagylaltból álló vacsora elköltése után, arra gondoltam: "Ördög és pokol és gyehenna, ha most azonnal kijutok innét, talán még van esély." De nem volt fegyverem. Britvát itt nem adtak, másnaponként borotvált egy kövér kopasz csolovek, reggeli előtt az ágyban, miközben két fehér köpenyes brácsnüj ügyelt rám, hogy jó és erőszakmentes málcsik maradjak. Körmeimet igen rövidre nyírták és reszelték, hogy karmolni se tudjak. Viszont gyorsnak még gyors voltam, bár úgy legyengítettek, hogy árnyéka maradt csak annak, ami a régi jó szabad időkben lehettem. Na, leszálltam az ágyról, odamentem a zárt ajtóhoz, és horrorsó keményen püfölni kezdtem, kricsálva hozzá rendesen: – Jaj, segítség, segítség. Beteg vagyok, meghalok. Doktor, doktor, doktor, gyorsan. Kérem szépen. Jaj, meghalok, meghalok. Segítség. – Úgy kiszáradt a górlóm, hogy csak úgy sajgott. Aztán nógák közeledtek a folyosón, zsémbelő góloszt hallottam, és felismertem benne azt a fehér köpenyes csolovekot, aki a piscsát hozta s a napi végzetemhez kalauzolt. Morogva szólt be:

– Mi az? Mi folyik ott? Miféle szélhámosságon töröd a fejed?

– Jaj, meghalok – nyöszörögtem. – Jaj, iszonyú szúrást érzek az oldalamban. Appendicitis, azt hiszem. Jaaaj!

– Majd megappendicitellek én – morogta a csolovek, és akkor, testvérek, végtelen örömömre szlúsáltam, hogy kulcsok csörrennek. – Ha ez valami trükk, kis barátom, a barátaim meg én egész éjjel verni fogunk. – Azzal kinyitotta az ajtót, és beeresztette mintegy szabadságom édes ígéretének levegőjét. Én az ajtó mögött álltam, amint kitárta, s vígyeltem a folyosó bevetülő fényében, hogy értetlenül körülnéz. Már emeltem is a két öklömet, hogy rondán nyakon tolcsókolom, már vígyeltem is előre, amint nyöszörögve fetreng a padlón vagy kinyúlik, kinyúlik, kinyúlik, s már öntötte is el bensőmet a gyönyör, amikor esküszöm, úgy csapott föl bennem a rosszullét, akár a hullám, és iszonyú félelem fogott el, mert éreztem, hogy most tényleg meg fogok halni. Öklendezve támolyogtam vissza az ágyhoz, a csolovek pedig, akin most nem fehér köpeny volt, hanem házikabát, alighanem tisztán vígyelte, mi volt a szándékom, mert így szólt:

– Lám, lám, mindenből tanul az ember, nem igaz? Folyton tanulunk, mondhatni. Na gyere, kis barátom, kelj fel arról az ágyról, és üss meg. Azt akarom, hogy üss meg, komolyan. Egy jó nagy csapott horgot kérek az államra. Majd meghalok, úgy szeretném, nem viccelek. – Én meg, testvérek, csak hevertem az ágyon, és mindössze annyira voltam képes, hogy buhuhú. – Söpredék – röhögött a csolovek. – Féreg. – Azzal felrántott a pizsamám nyakánál fogva, mert nagyon gyenge és béna voltam, meglódította a jobb rukáját, és hatalmasan belevágott a licómba. – Ezt azért kaptad, mert felébresztettél, te kis ürülék – mondta. Azzal, sitty-sutty, leporolta a tenyerét és kiment. Csirr-csörr, fordult a kulcs a zárban.

S ami elől, testvérek, az álomba kellett ekkor menekülnöm, az az iszonyatos és hülye érzésem volt, hogy: jobb ütést kapni, mint adni. Ha még marad a csolovek, a végén a képem másik felét is odatartom neki.