4

Otthon, otthon, otthon, otthonra vágytam, és OTTHON-hoz értem, testvérek. Bandukoltam a sötétben, nem a város felé, hanem amerről a mezőgazdasági gép súmja hallatszott. A mésztó egy ilyen falufélének bizonyult, amelyet mintha már vígyeltem volna, de talán csak azért gondoltam így, mert minden falu egyforma, főleg a sötétben. Házak voltak itten meg egy ilyen ivómésztó, s a falu szélén egy kis házikó agyinókában, a kapuján ott fénylett a neve. OTTHON, azt mondja. Facsarni lehetett belőlem a jeges esővizet, pláttyém nem a divat csúcsa volt már, hanem szánalmas rongy, dicső tollam ázott, kalos verébfészek, licóra nyilván tele horzsolással és zúzódással, és egypár zubám is lötyögött, amint a nyelvemmel avagy jazikommal megbökdöstem. Sajgott az egész plottyom, iszonyú szomjas voltam, tátogattam rótomat a hideg esőnek, a gyomrom grrrrr korgott egyfolytában, mert utoljára reggel dobtam be valami piscsát és akkor se sokat, Ó testvéreim.

OTTHON, azt mondja, hát akkor csak lesz itt valami csolovek, aki segít. Kinyitottam a kaput, és végigcsúszkáltam a járdán, mert máris jegecesedett az eső, aztán szelíd-szánalmasan bekopogtam. Nem jött semmi csolovek, úgyhogy málenkissé hosszabban és hangosabban kopogtam, mire közeledő nógák súmját hallottam. Kinyílt az ajtó, és egy férfihang azt mondta: – Igen, mit óhajt?

– Jaj – mondtam én –, kérem, segítsen. A rendőrség összevert és kilökött az útfélre, hogy ott dögöljek meg. Jaj, kérem szépen, adjon valami innivalót és egy helyet a tűznél, uram.

Ekkor egészen kitárult az ajtó, meleg fényt vígyeltem és pittpattogó kandallótüzet. –Jöjjön be – mondta a csolovek –, bárki légyen is. Jöjjön, maga szegény áldozat, hadd nézzem meg. – Betántorogtam, és nem is színből, testvérek, mert tényleg úgy éreztem, hogy kész vagyok. Ez a csolovek meg átkarolta a plecsómat, behúzott a szobába, ahol a tűz égett, és persze már tudtam is, hol vagyok és miért volt olyan ismerős a kapun az az OTTHON. Ránéztem erre a csolovekra, ő is rám nézett kedvesen, és most már tisztán emlékeztem rá. Ő persze nem emlékezhetett, mert azokban a gondtalan régi időkben én és az úgynevezett drúgjaim minden bolsoj draccunkat és vadulásunkat és krasztyolásunkat mászkákban vagyis igazi horrorsó álarcokban intéztük. Alacsony csolovek volt és középkorú, vagyis ilyen harmincnegyven-ötvenéves, a glázán ócski. – Üljön oda a tűzhöz – mondta –, mindjárt hozok magának egy kis forróvizes whiskyt. Ajjajajj, magát tényleg jól összeverték. – Azzal ilyen gyöngéd tekintetet vetett a palavámra meg a licómra.

– A rendőrség – mondtam. – Az a szörnyű, undorító rendőrség.

– Egy újabb áldozat – mondta ő sóhajtva. – A modern kor áldozata. Megyek, hozok magának whiskyt, és utána a sebeit is ki kell tisztogatnom. – Azzal kiment. Körülnéztem a kényelmes, málenkij szobában. Most már szinte mindenütt könyvek voltak, volt azonkívül kandallótűz meg két szék, és valahogy vígyelni lehetett, hogy nő itt nem lakik. Az asztalon írógép meg egy csomó papír, és ekkor eszembe jutott, hogy ez a csolovek író csolovek. Gépnarancs, ez az. Fura, hogy megragadt bennem. Vigyáznom kell, nehogy eláruljam magam, mert nagy szükségem van a segítségre meg a kedvességére. Azok az undorító grjáznüj brácsnüjök művelték ezt velem azon az undorító fehér mésztón, hogy most már mindig segítségre és kedvességre lesz szükségem, és én is ezt kínálom, ha ugyan valaki elfogadja.

– Na, itt is van – mondta a csolovek visszatérve. Rukámba nyomott egy pohár forró és erősítő valamit, jobban is lettem tőle, azután kitisztította a sebeket a licómon. – És most egy jó forró fürdő, majd én megeresztem, s utána mindent elmesél egy jó meleg vacsora közben, amit elkészítek, amíg maga fürdik. – Ó testvéreim, sírni tudtam volna ennyi jóság láttán, és vígyelhette is a könnyeket a glázomban, mert azt mondta: – Jól van jól van jól van – és megveregette a plecsómat.

Na, fölmentem és megfürödtem, a csolovek pizsamát meg köntöst hozott utánam, amiket előzőleg a tűznél megmelegített, és egy pár viseltes tuflit. És most már, testvérek, noha fájt és sajgott mindenem, úgy éreztem, hamarosan sokkal jobban leszek. Leigyolva a földszintre, vígyeltem, hogy a konyhában már asztalt is terített: kések, villák, szép nagy cipó, egy üveg PRIMA SZÓSZ, és hamarosan kitálalta a finom sült tojást, nagy lómtyik sonkákat, csattanó-repedő kolbászokat és bolsoj bazi bögre édes tejes csájokat. Kellemes volt ott ülni a melegben és enni, kiderült, hogy nagyon megéheztem, úgyhogy még utána is egyik lómtyik vajas kenyeret a másik után kentem meg eperlekvárral egy bolsoj nagy bödönből. – Most már sokkal jobban vagyok – mondtam. – Hogy is fizethetném vissza magának?

– Azt hiszem, tudom, ki maga – mondta ő. – Ha az, akinek gondolom, akkor a legjobb helyre jött, barátom. Nem a maga képe volt az a ma reggeli újságokban? Nem maga ennek az iszonyú új eljárásnak a szegény áldozata? Ha igen, akkor a Gondviselés küldte. Megkínozták a börtönben, aztán kidobták, hogy a rendőrség is megkínozza. Az embernek a szíve szakad meg, szegény szegény fiú! – Testvérek, nem jutottam én egy árva szlóvóhoz, pedig már nyitottam a rótomat, hogy válaszolok a kérdéseire. – Nem maga az első, aki itt keres menedéket – mondta. – A rendőrség előszeretettel hurcolja áldozatait ennek a falunak a határába. De az már tényleg a Gondviselés műve, hogy maga, aki egy másik értelemben is áldozat, ide került. Talán hallott már rólam?

Most nagyon óvatosnak kellett lennem, testvérek. – Hallottam a Gépnarancs-ról. Nem olvastam, de hallottam róla.

– Ah – mondta, és kivirult a licója, mint a tündöklő reggeli nap. – És most meséljen magáról.

– Nincs sok mesélnivalóm, uram – mondtam alázatosan. – Volt egy ostoba és gyerekes csínyem, az úgynevezett barátaim rávettek, helyesebben kényszerítettek, hogy betörjek egy öreg ptyíca – akarom mondani, hölgy házába. Nem terveztem én semmi komolyat. Sajnos azonban a hölgy megerőltette szegény öreg szívét, miközben ki akart dobni, holott mentem volna én magamtól is, és aztán meghalt. Azzal vádoltak, hogy én okoztam a halálát. Úgyhogy börtönbe csuktak, uram.

– Igen igen igen, folytassa.

– Aztán a perügy-, illetve belügyminiszter engem szúrt ki, hogy ezt a Ludovico-véscset kipróbálják rajtam.

– Mondjon el mindent – kért mohón előrehajolva, és pulóvere könyöke csupa eperlekvár lett, mert éppen oda találtam tolni a tányéromat. Elmondtam hát mindent. Kipakoltam, testvérek. Mohón hallgatta, gláza fénylett, gúbái szétnyíltak, közben a zsír a tányérokon dermedt dermedt dermedt. Amikor végeztem, felállt, és sűrűn bólogatva és hümmögetve elhordta a tányérokat meg egyéb véscseket a mosogatóba. Mire én:

– Szívesen és boldogan elmosogatnék, uram.

– Pihenjen, pihenjen csak, szegény fiam – mondta ő elfordítva a csapot, hogy tódult a gőz. – Vétkezett, ám bűnhődése aránytalanul nagy. Emberi lényből valami egészen mássá változtatták. Nincs többé módja a választásra. Most már csak olyasmit csinálhat, ami társadalmilag elfogadott, egy kis gép lett, ami csak a jóra képes. Minden világos a számomra – a marginális kondicionálás is. Zene és nemi aktus, irodalom és művészet, mindez többé nem öröm forrása, hanem fájdalomé.

– Így van, uram – mondtam, ennek a jó embernek a füstszűrős tüdővészét szíva.

– Mindig túl sokat markolnak – mondta ő, szórakozottan törölgetve a tányért. – De az igazi bűnük persze az eredeti szándék. Az az ember, aki többé nem választhat, megszűnik ember lenni.

– Ezt mondta a mókus is, uram – mondtam. – Mármint a börtönlelkész, uram.

– Igen, igen? Hát persze. Keresztény lévén, mást nem is mondhatott. Nos hát – mondta, még mindig azt a tányért törölgetve, amit már tíz perce törölgetett –, holnap idehívunk néhány embert, hogy találkozzanak magával. Azt hiszem, fel tudnánk magát használni, szegény fiú. Azt hiszem, a segítségünkre lehetne, hogy megdöntsük ezt az erőszakos kormányt. Egy derék fiatalembert gépezetté változtatni, ezt egyetlen kormány sem tekintheti diadalnak, legfeljebb az olyan, amelyik az önkényével dicsekszik. – Még mindig ugyanazt a tányért törölgette. Mire én:

– Uram, még mindig ugyanazt a tányért törölgeti, egyetértek önnel, uram, ami a dicsekvést illeti. Ez a kormány borzalmas egy dicsekvő.

– Ó – mondta ő, mintha csak most vígyelné először azt a tányért a kezében, aztán letette. – Nem szoktam még hozzá a házimunkához. Az ilyesmit mindig a feleségem csinálta, hogy nekem legyen időm az írásra.

– A felesége, uram? – kérdeztem. – Netán faképnél hagyta? – Tényleg tudni akartam, mi lett a feleségével, akire igen jól emlékeztem.

– Igen, faképnél hagyott – mondta hangosan, keserűen. – Meghalt. Brutálisan megerőszakolták és összeverték. Borzalmas sokk volt. Itt történt, ebben a házban – törlőruhát tartó rukája remegett –, a szomszéd szobában. Meg kellett acéloznom a lelkemet, hogy maradni tudjak, de véleményem szerint ő is azt kívánná, hogy ott éljek tovább, ahol édes emléke kísért. Igen igen igen. Szegény kicsi lány. – Mindent tisztán vígyeltem, testvéreim, ami azon a régi nocson történt, s vígyelve magam, amint azt csinálom, már éreztem is, hogy mindjárt elhányom magam, és iszonyú fejfájás kezdett gyötörni. Ez a csolovek észrevette, mert az egész licómból kiszaladt a piros piros króv, úgy elfehéredtem, és ezt észre kellett vennie. – És most feküdjön le – mondta kedvesen. – Előkészítettem a vendégszobát. Szegény szegény fiú, iszonyú, hogy miket állhatott ki. A modern kor áldozata, akárcsak a feleségem. Szegény szegény szegény lány.