6

Leugrottam, Ó testvéreim, és nagyot puffantam a járdán, de nem krepáltam be, ó, nem. Ha bekrepáltam volna, nem lennék itt, hogy írjam, amit írtam. Úgy látszik, nem elég magasról ugrottam. De a hátamat, a csuklómat, a nógámat jól bevertem, és iszonyú bolsoj fájdalom hasított belém, mielőtt elájultam, testvérek, és döbbent és csodálkozó licók hajoltak fölém szerte az utcán. És mielőtt elájultam, vígyeltem már tisztán, hogy nincs irántam egy csolovek az egész szörnyű világon barátsággal, mert azt a falból ömlő zenét azok szervezték meg, akik az új drúgjaim lettek volna, ez is csak egy ilyen véscs volt, amit az undorító önző és dicsekvő politikájukhoz akartak felhasználni. Mindez egy minúta milliommilliomod része alatt zajlott le bennem, mielőtt leokádtam a világot, az eget és a fölém hajolva bámuló csolovekok licóját.

Ahol millióévnyi hosszú fekete fekete szakadékból visszakúsztam a zsiznybe, az egy kórház volt, egy fehér és kórházszagú kórház, a vónja savanyú, pedáns és tiszta. Ezeknek a fertőtlenített kórházi véscseknek igazából jó horrorsó sülthagyma- vagy virágszaga kellene hogy legyen. Igen lassan fogtam csak fel, hogy ki vagyok, be voltam tekerve fehérrel, és semmit sem éreztem a plottyomban, se fájdalmat, se érzeteket, se semmi véscset. A galavámon körbe kötés, a licómra mindenféle dolgok raggatva, a rukám kötésben tövig, ujjaim pálcikákhoz rögzítve, mintha csak virágok volnának, amiknek egyenesen kell nőniük, szegény nógám kinyújtóztatva, kötés és drótkalitka mindenütt, a jobb rukámba meg, a plecsónál piros piros króv csöpögött egy fölfelé fordított köcsögből. De érezni nem éreztem semmit, Ó testvéreim. Egy nővér ült az ágyam mellett, valami igen fakón nyomtatott könyvet olvasva, de annyit vígyelni lehetett, hogy regény, mert rengeteg volt benne a párbeszéd, és nagyokat lihegett hozzá, úgyhogy már azt is tudtam, a jó öreg tilitoliról szól biztosan. Igazi horrorsó gyévocska volt ez a nővér, nagyon piros róttal és ilyen hosszú szempillákkal, és a keményített uniformisa alatt vígyelni lehetett, hogy igazán horrorsó a grúgyja. Úgyhogy azt mondtam: – Hogy ityeg a fityeg, Ó kicsi nővér? Gyere, bújj be a te málenkij drúgod mellé. – Csakhogy a szlóvók nem jöttek valami horrorsón, mert a rótom mozgásképtelen volt, s a jazikommal azt is éreztem, hogy nincs minden zubám a helyén. De ez a nővér úgy ugrott talpra, hogy a könyvét is elejtette:

– Ó, hát visszanyerte az eszméletét?

Jó hosszú szöveg egy ilyen málenkij rótból, mondtam volna, de csak annyi lett belőle, hogy hörr hörr hörr. Ő meg eligyolt és otthagyott agyinókomban, és ekkor vígyeltem, hogy ilyen málenkij kis különszobában vagyok, nem ilyen bazi hosszú teremben, mint egyszer kiskoromban, az úgy teli volt köhögő haldokló sztárüj csolovekokkal, hogy az ember egyszeriben megkívánta az egészséget. Diftériám volt akkor, Ó testvéreim.

Mintha csak nem bírtam volna sokáig az eszméleten levést, elaludtam szinte nyomban, de biztosra vettem, hogy egy minúta alig telt bele, már jött is vissza a nővér ptyíca fehér köpenyes csolovekokkal, akik homlokráncolva, hümmögetve szmatrittyolták a ti Alázatos Narrátorotokat. Azt is biztosra vettem, hogy velük van a jó öreg mókus az Ábüből, és ilyesmiket gavarittyol: – Jaj, én fiam, én fiam – miközben dőlt belőle az állott whiskyvón, majd meg azt mondja: – Nem maradhattam tovább, ó, nem. Nem szentesíthettem, amit azok a brácsnüjök a többi szegény presztupnyikkal csinálni akarnak. Kiszálltam, és most kiprédikálom ezt az egészet, édes kisfiam a Jézus Krisztusban.

Később újra felébredtem, és kit vígyelek az ágyam körül, ha nem azt a hármat, akiknek a lakásából kiugrottam, nevezetesen a D. B. da Silvát, az Iksz Ipszilon Rubinsteint meg a Z. Dolint. – Barátunk – mondta az egyik csolovek, de vígyelni se, szlúsálni se tudtam horrorsón, melyik –, barátunk, kicsi barátunk – mondta ez a gólosz –, a népben lángol a felháborodás. Tönkretetted azoknak a szörnyűséges dicsekvő gazembereknek az esélyeit az újraválasztásra. Menniük kell, és mennek is örökre és örökre. Jól szolgáltad a Szabadság ügyét. – Mire én azt mondtam volna:

– Még jobban jártok, ha meghalok, mi, ti politikus brácsnüjök, álnok és áruló drúgok akik vagytok. – De csak annyi lett belőle, hogy hörr hörr hörr. Aztán az egyik mintha egy csomó ilyen gazétakivágást nyújtott volna felém, s egy iszonyú képet vígyeltem magamról, amint csurom véresen visznek el egy hordágyon, és rémlett is már, hogy ilyen fények pukkantak akkor, biztosan azok voltak a fotográfus csolovekok. Egyik glázom sarkából szalagcímeket olvastam a csolovek remegő rukájában, ilyeneket, hogy KISKORÚ ESETT ÁLDOZATUL AZ ÁTNEVELŐ ELJÁRÁSNAK meg A KORMÁNY A GYILKOS, és aztán volt ott egy kép is egy csolovekról, aki ismerősnek rémlett, alatta meg hogy KIFELÉ KIFELÉ KIFELÉ, és hát ez volt a perügy- avagy belügyminiszter. Majd megszólalt a nővér ptyíca:

– Nem szabad felizgatniuk. Semmit sem szabad csinálni, ami felzaklathatja. Gyerünk, menjenek ki. – Mire én azt mondtam volna:

– Kifelé kifelé kifelé – de megint csak hörr hörr hörr lett belőle. Mindenesetre kimentek a politikus csolovekok. Mentem én is, vissza az űrbe, a feketeségbe, amit ilyen furcsa álmok világítottak be, hogy azt se tudtam, álmok-e vagy sem, Ó testvéreim. Példának okáért az volt az érzésem, hogy az egész plottyomból avagy testemből lecsapolják a szennyvizet és megtöltik tisztával. Voltak aztán igazán gyönyörű és horrorsó álmok, valami csolovek autójában ültem, amit én magam krasztyoltam, föl-alá száguldoztam a nagyvilágban teljes agyinókomban, ljúgyikat ütve el s hallva, ahogy kricsálnak, hogy jaj, meghalok, és nem volt bennem se fájdalom, se rosszullét. Voltak olyan álmok is, amikben a jó öreg tilitolit csináltam gyévocskákkal, hanyatt döntöttem őket és adtam nekik, a népek meg tapsoltak és éljeneztek körülöttem bezúmno. Aztán megint felébredtem, s hát az ef meg az em jött be, vígyelni a beteg fiukat, az em huhuhúzott rendesen. Most már egész jól tudtam gavarittyolni, és ki tudtam mondani:

– Lám lám lám lám lám, na hogy ityeg a fityeg? Miből gondoljátok, hogy szívesen látlak? – Mire a papapa, ilyen szégyenlősen:

– Benne vagy az újságban, fiam. Azt írják, hogy nagy rosszat tettek veled. Azt írják, hogy a kormány az öngyilkosságba kergetett. De a mi hibánk is, fiam. Az otthonod az az otthonod, ez az igazság, fiam. – A mami meg tovább huhuhúzott, és ettől olyan csúnya lett, mint a seggrecsók. Mire én:

– És hogy boldogul új fiad, a Joe? Remélem és imádkozom érte, hogy jól, egészségesen és virulón. – Mire a mami:

– Jaj, Alex Alex. Uuuuuuuuú. – Mire a papapa:

– Kellemetlen dolog történt, fiam. Összeakasztotta a bajszát a rendőrséggel, azok meg jól elintézték.

– Csak nem? – mondtam. – Csak nem? Egy ilyen derék csolovek meg minden? Megáll az agyam, esküszöm.

– Nem csinált ő semmit – mondta a pé. – A rendőrök rászóltak, hogy haladjon tovább. Egy sarkon várakozott, fiam, egy lánnyal volt találkája. Rászóltak, hogy haladjon tovább, mire ő azt felelte, hogy neki is vannak jogai, a rendőrök meg nekiestek, és kegyetlenül összeverték.

– Rettenetes – mondtam. – Ez rettenetes. És hol van most a szegény fiú?

– Uuuuuú – buhuhúzta a mami. – Visszamehehent.

– Igen – mondta a fater. – Visszament lábadozni a szülővárosába. Másnak kellett kiadni az itteni állását.

– Szóval – mondtam – akkor most hajlandók vagytok visszafogadni engem, és minden úgy lesz, mint régen.

– Igen, fiam – mondta a papapa. – Kérlek, fiam.

– Majd még meggondolom – mondtam. – Jó alaposan meg fogom gondolni.

– Uuuuuú – így a mami.

– Jaj, fogd már be – mondtam –, vagy olyat kapsz, hogy tényleg lesz miért üvöltened és kricsálnod. Kirúgom a zubáidat. – És, Ó testvéreim, így szólván máris málenkissé jobban éreztem magam, mintha friss piros piros króv csordogálna az egész plottyomban. Ezen el kellett gondolkodjam. Úgy látszik, ahhoz, hogy jobban legyek, előbb rosszabbul kellett lennem.

– Nem beszélhetsz így az anyáddal, fiam – mondta a papapa. – Elvégre mégiscsak ő hozott a világra.

– Igen – mondtam. – Erre a grjáznüj vónnüj világra. – Szorosra hunytam a glázomat, mint akinek fájdalmai vannak, és azt mondtam: – Menjetek innét. Majd meggondolom, hogy visszaköltözöm-e. De ha igen, akkor jelentős változások lesznek.

– Igen, fiam – mondta a pé. – Ahogy akarod.

– El kell döntened – mondtam –, hogy ki lesz odahaza a főnök.

– Rendben van, fiam – mondta a papapa. – Minden úgy lesz, ahogy akarod. Csak gyógyulj meg.

Amikor elmentek, különféle véscseken töprengtem fektemben, mintha csak különböző képek vonultak volna át a mózgomon, s amint bejött a nővér ptyíca megigazítani a lepedőmet, megkérdeztem:

– Mennyi ideje vagyok itt?

– Körülbelül egy hete – mondta ő.

– És mit csináltak velem?

– Hát – felelte –, majd mindene összetört, csupa zúzódás volt, komoly agyrázkódást kapott és rengeteg vért vesztett. Ezt mind helyre kellett hozni, nem igaz?

– De – mondtam – a galávámmal csináltak-e valamit? Úgy értem, motoszkált-e valaki az agyamban?

– Akármit is csináltak – felelte ő –, a javára fog válni.

De úgy két nap múlva bejött hozzám két orvos csolovek, fiatal csolovek mind a kettő, szládko mosolyogtak és egy ilyen képeskönyvet hoztak magukkal. – Szeretnénk, ha megnézné ezeket, és elmondaná a véleményét. Jó?

– Ez meg mi, Ó kicsi drúgok? – mondtam. – Miféle új és bezúmnüj ötletet forgat elmétek kereke? – Ezen kényszeredetten szmeháltak egyet, majd leültek az ágyam két oldalára, és kinyitották a könyvet. Az első oldalon egy fénykép tojással teli madárfészket ábrázolt.

– Igen? – mondta az egyik orvos csolovek.

– Ez egy madárfészek – mondtam –, teli tojással. Nagyon nagyon kedves.

– És mit szeretne csinálni vele? – kérdezte a másik.

– Ó – mondtam –, hát összetörni őket. Fölmarkolni az egészet és nekivágni valami falnak vagy sziklának és vígyelni, ahogy jó horrorsón szétkenődnek.

– Remek remek – mondták mindketten és fordítottak egyet. Most egy ilyen bolsoj madár képe következett, amit pávának hívnak, és az egész színes farka szét volt terülve, igen dicsekvő pózban. – Igen? – mondta az egyik csolovek.

– Szeretném – mondtam – kitépni az összes tollat a farkából és szlúsálni, hogy kricsál, mint akit nyúznak. Amért olyan dicsekvő.

– Remek – mondták mindketten –, remek remek remek. – Aztán csak forgatták tovább a lapokat. Voltak príma horrorsó gyévocskaképek, ezeket szerettem volna jó vadul megtilitolizni. Voltak képek csolovekokról, akiknek épp a licójába rúgnak, hogy csupa piros piros króv minden, ebbe szerettem volna beszállni. És volt egy kép a dutyimókus jó öreg nagój drúgjáról, amint cipeli a keresztet fölfele, erre azt mondtam, hogy ide a kalapácsot meg a szegeket. Remek remek. Azután megkérdeztem:

– Mi ez az egész?

– Mélyhipnopédia – vagy valami ilyesmi, mondta az egyik csolovek. – Úgy látszik, meggyógyult.

– Meggyógyultam? – mondtam. – Ide vagyok kötözve ehhez az ágyhoz, és maguk azt mondják, meggyógyultam? Hát én meg azt mondom, hogy csókolják meg a seggem.

– Várjon türelemmel – mondta a másik. – Már nem tart sokáig.

Úgyhogy vártam, Ó testvéreim, és sokkal jobban is lettem, zabáltam a tojáskát meg a nagy lómtyik piritónokat, pittyeltem a bolsoj bazi bögre tejes csájokat, aztán egy nap azt mondták, igen igen igen különleges látogatóm lesz.

– Ki? – kérdeztem, miközben az ágyamat igazgatták és dicső tollamat fésülgették, merthogy letekeredett már a kötés a galavámról, és újranőtt a hajam:

– Majd meglátja, majd meglátja – mondták. Hát meg is vígyeltem. Délután kettő óra harminckor tele lett a szobám fényképészekkel, gazétaírókkal, jegyzetfüzetekkel, ceruzákkal és más hasonló kallal. Épp csak hogy egy bolsoj fanfárt meg nem fújtak, testvérek, ennek a nagy és fontos csoloveknak a tiszteletére, aki eljövendő megvígyelni a ti Alázatos Narrátorotokat. El is jött, és persze hogy nem volt más, mint a perügy- avagy belügyminiszter, abszolút divatosan öltözve, az abszolút uras-öblös góloszával. Csill vili csatt, buzgólkodtak a kamerák, amint a rukáját nyújtotta, hogy ráznám meg. Mire én:

– Lám lám lám lám lám. Hogy ityeg a fityeg, öreg drúg? – Ezt senki se panyimálta, de valaki amúgy keményen rám csattant:

– Légy tisztelettudóbb, fiú, ha a miniszter úrhoz szólsz.

– Rúgok a tojásodba – acsarogtam, mint egy kutya. – A bolsoj folyós tojásodba.

– Hagyja, hagyja – mondta erre nagyon szkóró a belügy perügy. – Úgy szól hozzám, mint baráthoz, nem igaz, fiam?

– Barátja vagyok én mindeneknek – mondtam. – Kivéve az ellenségeimet.

– És kik a te ellenségeid? – kérdezte a miniszter, miközben a gazétás csolovekok csak úgy rótták az irkafirkát. – Ezt mondd meg nekünk, fiam.

– Aki rosszat tesz velem – mondtam –, az mind az ellenségem.

– No hát – foglalt helyet a bel per min az ágyam mellett. – Én és a kormány, melynek tagja vagyok, azt szeretnénk, ha a barátunknak tekintenéd magad. Igen, a barátunknak. Hisz helyrehoztunk, igen? A legjobb kezelést kapod. Mi sosem akartunk ártani neked, de vannak, akik akartak és akarnak. Azt hiszem, tudod, kikre gondolok.

– Igen igen igen – mondta. – Bizonyos emberek politikai célokra akartak felhasználni téged. Örültek volna, igen örültek volna, ha meghalsz, mert a kormányt hibáztathatták volna érte. Azt hiszem, te tudod, kik ezek az emberek.

– Egy bizonyos ember – mondta a belpermin –, egy F. Alexander nevezetű, felforgató irományok szerzője, ordítva követelte a véredet. Majd megőrült a vágytól, hogy kést döfjön beléd. De most már biztonságban vagy tőle. Elrekkentettük.

– Azt hittem, hogy ő a drúgom – mondtam én. – Olyan volt nekem, mint egy anya.

– Rájött, hogy rosszat tettél vele. Vagyishogy – javította ki magát igen igen szkóró a min – azt hitte, rosszat tettél vele. Az a gondolata támadt, hogy te vagy a felelős valakinek a haláláért, aki közel állt a szívéhez.

– Vagyis – mondtam – valaki befújta neki.

– Ez a gondolata támadt – mondta a min. – Kész életveszély volt. Elrekkentettük a saját érdekében. És – mondta – a tiédben.

– Kedves – mondtam. – Nagyon kedves tekegyelmedtől.

– Ha kiengednek innen – mondta a min –, ne legyen semmire gondod. Mi mindent elintézünk. Jó állást, fizetést. Mert segítesz nekünk.

– Segítek? – mondtam.

– Az ember segít a barátainak, nem? – Azzal megfogta a rukámat, valami csolovek meg elkricsálta magát: – Mosolyogni! – úgyhogy mosolyogtam gondolkodás nélkül, mint a bezúmnüj, mire csill vili csatt csill bang készültek is a felvételek rólam és drúgomról, a belperminről. – Derék fiú – mondta a nagy csolovek. – Derék derék fiú. És most az ajándékot.

És akkor, testvérek, behoztak egy nagy fénylő dobozt, és én vígyeltem is mindjárt, miféle véscs az. Egy sztereó volt. Lerakták az ágyam mellé, kibontották, és egy csolovek azonmód bedugta a konnektorba. – Mi legyen? – kérdezte egy ócskis csolovek, akinek szép fénylő zenetasakokkal volt tele a rukája. – Mozart? Beethoven? Schönberg? Carl Orff?

– A Kilencedik – mondtam. – A csodás Kilencedik.

És feltették a Kilencediket, Ó testvéreim. A társaság szépen, loppal kezdett kiszállingózni, miközben én ott hevertem behunyt glázzal, szlúsálva a gyönyörű muzsikát. – Derék derék fiú – mondta amin plecsón veregetve, aztán eligyolt. Csak egy csolovek állta a sarat, mondván: – Itt írja alá. – Kinyitottam a glázomat, hogy aláírjam, azt se tudván, mit írok alá, és nem is, Ó testvéreim, törődvén vele. Aztán békén hagytak Ludwig van csodás Kilencedikjével.

Ó, az maga volt a tökélet és a nyamnyamnyam. A scherzónál tisztán vígyeltem magam, amint rohanok és száguldok nagyon könnyű és rejtélyes nógákon, és gigametsző britvámmal az egész kricsáló világ licóját metélem. És akkor még hátravolt a lassú tétel és a csodás utolsó, a kórussal. Meggyógyultam, az fix.