4

Másnap reggel nulla nyolc nulla nullakor ébredve, testvéreim, s váltig lekonyulva, törve, verve, gyalázva, glázaim álomglazúrral horrorsón leragasztva, arra gondoltam, nem megyek én iskolába. Egynéhány órát heverészek még, aztán lazán fölkelek, fölöltözöm, talán még tocsogok is egyet a fürdőben, majd kenyeret pirítok magamnak, szlúsálom a rádiót vagy átfutom a gazétát, és mindezt agyinókomban. Ebéd után talán-talán, ha kedvem szottyan, elidúlok a jó öreg skólavólába, és megnézem, mit varittyolnak a haszontalan glúpüj tudásnak e főlegvárában, Ó testvéreim. Hallottam, hogy a fater csiszeg-csoszog, mireg-morog, aztán eligyol a festékgyárba, ahol robotált, majd beszólt a mami, igen tisztességtudó góloszon, most hogy már egyre nagyobb és erősebb lettem:

– Elmúlt nyolc, fiam. Még elkésel a végén.

Mire én visszakiáltottam: – Fáj a galavám. Hagyj békemet, alszok rá, oszt jobban leszek. – Szlúsáltam, hogy sóhajt egyet, majd:

– Hát akkor beteszem a reggelidet a sütőbe, fiam. Nekem már mennem kell. – Ami igaz is volt, mert törvény van rá, hogy aki nem gyerek, nem vár gyereket, nem beteg, annak robotálni kell. A mami egy ilyen áböcöben dolgozott, a konzervlevest, -babot meg a többi kalt rakta ki a polcokra. Szlúsáltam, hogy becsap egy tányért a gázsütőbe, cipőt húz, leveszi a kabátját az ajtó mögül, megint sóhajt, és azt mondja: – Hát én megyek akkor, fiam. – De úgy tettem, mint aki máris álomországban jár, aztán horrorsón el is bólintottam, és valami igen furcsa és valószerűnek tűnő szónt láttam, az én drúgommal, a Georgie-val kapcsolatosan. Ebben a szónban már sokkal öregebb volt, ilyen komoly meg kemény, és folyton a fegyelemről meg az engedelmességről gavarittyolt, meg arról, hogy az alája beosztott málcsikok ugorjanak, mint a szöcske, és feszesen szalutáljanak, és ott álltam én is a sorban a többi közt, és harsogtam, hogy igen, uram, nem, uram, aztán már vígyeltem is frankón, hogy Georgie-nak csillagok vannak a plecsóján, mint valami tábornoknak. Aztán behívta a jó öreg Balféket egy korbáccsal, és Balfék is sokkal öregebb volt már, a haja ősz és néhány foga is kiesett, ezt akkor vígyeltem, amikor engem meglátva elrötyögte magát, aztán Georgie, a drúgom rám mutatott: – Ennek az embernek csupa mocsok és kal a pláttyéja –, és ez igaz is volt. Kricsálni kezdtem, hogy: – Ne bántsatok, jaj, ne bántsatok, testvérek –, és futásnak eredtem. Körbe-körbe rohantam, Balfék a sarkamban, hülyére szmehálva magát, és ahányszor csak horrorsón a hátamra tolcsókolt a korbáccsal, mindig megszólalt egy csingilingi elektromos csengő, és ez a csengő még külön is fájt.

Ettől aztán villámszkóró felébredtem, a szívem csak úgy dübögött, és persze hogy szólt egy igazi csengő is, brrrr, a mi ajtócsengőnk. Tettem, mintha senki se lenne itthon, de a brrrr csak nem hagyta abba, aztán egy góloszt hallottam az ajtón túlról. – Hallod-e, ne szórakozz velem, tudom, hogy ágyban vagy. – Azonnal felismertem a góloszt. P R. Deltoid volt az (jó egy hülye név), a nevelőtisztem, egy agyonhajszolt csolovek, rajtam kívül még százakkal kellett nyűglődnie. Jól van, megyek már, kiáltottam fájdalmas hangon, azzal kimásztam az ágyból, és felöltöttem, Ó testvéreim, az én igen fess selyemköntösömet, amire nagyvárosok látképe volt festve. Finom puha tufliba dugtam a nógámat, megfésültem dicső tollamat, és máris P R. Deltoid-fogadóképes voltam. Cammogva jött be, ahogy ajtót nyitottam, hullafáradtan, ütött-kopott vén sljápával a galaváján, mocskos esőkabátban. – Á, szervusz, Alex fiam mondta. – Találkoztam az anyáddal, igen. Azt mondta, hogy fáj valamid. Ezért nem vagy iskolában. Igen.

– Kibírhatatlan fejfájás gyötör, testvér, uram – feleltem úrimód. – Ám délutánra bizton elmúlik.

– Vagy legkésőbb estére, igen – mondta P R. Deltoid. – Mert az este az igazi, ugye, Alex fiam? Ülj le – mondta –, ülj csak le – mintha bizony ez az ő domja volna és én volnék a vendég. Azzal leült a fater sztárüj hintaszékébe, és úgy hintált benne, mintha pont ezért jött volna. Mire én:

– Egy csésze csáj, uram? Azazhogy tea, uram?

– Nincs rá időm – felelte. És hintált tovább, és úgy meredt rám a bozontos szemöldöke alól, mint akinek rengeteg az ideje. – Nincs rá időm, igen – mondta glúpo. Úgyhogy feltettem a vizet. Aztán megkérdeztem:

– Minek köszönhetem a rendkívüli szerencsét? Valami baj van, uram?

– Baj? – vágta rá sunyin és villámszkóró, de csak hintált tovább. Aztán a szeme ráesett egy hirdetésre a gazétában, ami ott hevert az asztalon – szép szmeháló fiatal ptyíca reklámozta buggyanó grúgyokkal, testvéreim, a jugoszláv tengerpart összes gyönyöreit. Két nyeléssel fölszlopálta, majd így szólt: – Hogy jut eszedbe? Rossz fát tettél netán a tűzre, igen?

– Csak amolyan szófordulat – mondtam –, uram.

– Nos – mondta P R. Deltoid –, akkor tőlem is amolyan szófordulat, hogy vigyázz magadra, kicsi Alex, mert legközelebb, mint te is nagyon jól tudod, már nem a javítóba visznek, hanem a rácsos házba, és akkor oda az összes törődésem. Ha már irtóztató önmagaddal nem gondolsz, legalább énrám légy tekintettel, aki annyit gürcöltem érted. Mert bizalmasan megmondom, hogy jó nagy feketepontot kapunk mindazokért, akiket nem tudunk megnevelni, kudarcunk jele mindegyiktek, aki a csíkos kamrában végzi.

– Nem csináltam semmi rosszat, uram – feleltem. – A miliciliknek nincs ellenem bizonyítékuk, testvér... uram, akarom mondani.

– Hagyd ezt a milicilizést – mondta ingerülten, de még mindig hintálva P R. Deltoid. – Az, hogy a rendőrség mostanában nem fülelt le, még nem jelenti, mint te is nagyon jól tudod, hogy nem csináltál valami disznóságot. Volt tegnap este egy kis verekedés, ugye? Egy kis hadonászás a nózzsal meg a biciklilánccal. Egy bizonyos kövér fiú barátai közül a mentő vitt be egyet a kórházba az erőmű mellől, nagyon csúnyán össze volt vagdosva, igen. A te neved is szóba került. A szokásos csatornákon jutott el hozzám a hír. Szóba került bizonyos barátaid neve is. Úgy látom, egész csomó disznóságot csináltatok tegnap este. Persze bizonyítani semmit se lehet, szokás szerint. De én azért figyelmeztetlek, kicsi Alex, mert a barátod vagyok, az egyetlen ebben a nyavalyás beteg közösségben, aki szeretne téged megmenteni önmagadtól.

– És én ezt nagyra is értékelem, uram – mondtam –, de őszintén.

– Aha – morrantotta ő. – Szóval csak vigyázz magadra, igen. Többet tudunk rólad, mint hinnéd, kicsi Alex. – Majd igazi mártírhangon, de tovább hintálva folytatta: – Egyáltalán mi van tiveletek? Mi csak tanulmányozzuk a problémát, tanulmányozzuk már majd' egy évszázada, de nem jutunk semmire. Jó otthonod van, szerető szüleid, még eszed is ráadásul. Az ördög bújt beléd?

– Senkinek sincs ellenem bizonyítéka, uram – mondtam. – A milicilik már hosszú ideje nem kaptak rajta semmin.

– Épp ez aggaszt engem – sóhajtotta P R. Deltoid. – Olyan hosszú ideje, hogy az már nem is egészséges. Úgy számolom, mostanában fog lejárni. Ezért is figyelmeztetlek, kicsi Alex, hogy ne üsd azt a helyre proboscisodat semmibe, igen. Világosan beszéltem?

– Nem világosabb a kristálytiszta tó – feleltem –, sem a nyári azúr ég, uram. Bízhat bennem, uram. – És összes zubámat kivillantva rávigyorogtam.

De miután uhagyílt, és én főztem magamnak egy jó erős csájt, magamban jót röhögtem azon, ami P R. Deltoidot meg a drúgjait annyira aggasztotta. Mert rendben, csúnyákat művelek, krasztyolás, tolcsók, britva meg tilitoli, de ha pajmálnak, hát úgy kell nekem, Ó kicsi testvéreim, végül is az nem államigazgatás, ha minden csolovek úgy viseli magát az éjszakában, mint én. És ha pajmálnak, és azt mondja, három hónap ezen a mésztón, hat meg azon, s utána, amint P R. Deltoid volt szíves figyelmeztetni, zsenge korom ellenére, testvéreim, jön a nagy bazi állatkert maga, akkor én azt mondom erre: "Helyes, ámde pech, bíró uraimék, mert én nem bírok bezárva élni. Erőfeszítéseim a jövőre nézvést, mely kitárja felém hó- és liliomfehér karjait, míg csak nem jön a nózs vagy nem fröccsen végső kórust a vér zúzott fémkalitkából, tört üveg közül az országúton, azt fogják célozni, hogy soha többé ne pajmáljanak." Tiszta beszéd, nem? De, testvérek, ez a hascsikarás meg fejgyötrés, hogy mi a rosszaság oka, hát ettől hülyére röhögöm magam. A jóság okába nem mennek bele, mit kereskednek akkor a másik boltban? Némely csolovekok azért jók, mert úgy tetszik nekik, én nem szólok bele, de álljon akkor ez a másik boltra is. És én a másikban vagyok vevő. Mi több, a rosszaság az énből ered, az egyetlenegyből, a belőled meg a belőlem, és ezt az ént a Bóg vagyis az Isten teremtette, és vala ő büszke és rádosztnüj. De a nem-én nem tűri a rosszat, márminthogy a kormány meg a bírók meg az iskolák nem tudják elviselni a rosszat, mert nem tudják elviselni az ént. És újabb kori történelmünk nem ilyen bátor málenkij ének története-e, testvéreim, akik ezek ellen a nagy gépezetek ellen hadakoztak? Ezt én most komolyan mondom, testvérek. De amit csinálok, azt azért csinálom, mert szeretem csinálni.

Na, ezen mosolygós téli délelőtt ittam az erős csájt, malakóval meg sok-sok-sok cukorral, mert igen szládkij hasú volnék, majd kikaptam a sütőből a reggelit, amit az én szegény öreg mamim sütött nekem. Egyetlenegy tükörtojás volt és slussz, de pirítottam hozzá kenyeret, és azon nyammogtam, tojáson, pirítóson, lekváron, és közben olvastam a gazétát. A gazéta, mint mindig, tele volt erőszakkal, bankrablással, sztrájkkal meg futballistákkal, akik a frászt hozták mindenkire, mert azzal fenyegetőztek, hogy jövő szombaton nem lépnek pályára, ha a fizetésüket meg nem emelik, ejnye-bejnye, adta málcsikók. Meg voltak aztán a legújabb űrutazások, a még nagyobb képernyőjű tévék meg hogy ingyen doboz mosóporokhoz juthat, aki leveskonzervcímkéket küld be, ilyen még nem volt, ragadja meg a lehetőséget, még a héten, szmehálnom kellett. És volt egy bolsoj cikk a Mai Fiatalságról (ez én volnék, úgyhogy meg is hajoltam és vigyorogtam bezúmno), valami igen okos kopasz csolovek tollából. Na, ezt figyelemmel olvastam, testvérek, miközben a jó öreg csájt hörpöltem, csészét csára után, és a lekvárba meg tojásba mártogatott pirítóslómtyikokon csámcsogtam. Ez a tudós csolovek a szokásos véscseket sorolta, hogy aszongya nincs szülői fegyelmezés, meg kevés az igazi tanár, aki kiverje az istentelen rosszaságot az ártatlan dedekből, hogy brühühűzve esdenének irgalomért. Glúpüj volt az egész, szmehálnom kellett, de azért kellemes érzés, hogy az ember folyton szerepel a hírekben, Ó testvéreim. Mindennap írtak valamit a Mai Fiatalságról, de a legjobb véscs mégis az volt, amikor egy sztárüj tata, aki papgallért viselt, leszögezte, hogy véleménye szerint, és ő most mint Isten embere gavarittyol, AZ ÖRDÖG KÍSÉRT A VILÁGBAN, befurakszik az ártatlan fiatalok testébe, és ebben a felnőttek a hibásak az örökös háborúikkal meg bombáikkal meg egyéb hülyeségeikkel. Pompás, gondoltam. Ő csak tudja, hiszen Isten embere. Mi, ártatlan fiatal málcsikok tehát nem vagyunk hibáztathatók. Helyes helyes helyes.

Böffentettem kétháromraz gyomrom ártatlanságában, és kezdtem előszedni a nappali pláttyékat a szekrényből, közben bekapcsoltam a rádiót. Zene ment, egy igen finom málenkij húros kvartett, testvéreim, Claudius Birdmantől, akit jól ismertem. De aztán szmehálnom kellett, mert eszembe jutott, mit vígyeltem egyszer egy ilyen cikkben a Mai Fiatalságról, hogy aszongya a Mai Fiatalsággal meg kellene kedveltetni a Művészetek Tevékeny Élvezetét. A jó zene és a jó költészet elcsitítaná a Mai Fiatalságot, mi több, civilizálná a Mai Fiatalságot. Civilizálná ám a szifilizált micsodámat. A zenétől én mindig bezsongtam, Ó testvéreim, úgy éreztem, én vagyok az öregisten avagy Bóg maga, enyém a donner meg a blitz, és ordító-visító csolovekokat meg ptyícákat kaparinthatok a markomba. Megcsisztyílva licót-rukát s felöltözve (pláttyém most a diákviselet: kék nadrág és A mint Alex betűs szvetter), gondoltam, ideje eligyolnom a diszkbutikba (pénz nem számít, tele a zsebem), hátha megjött a rég beígért, rég megrendelt Beethovenkilencedik (érthetőbben a kórus-szimfónia) sztereóban, Masterstroke-felvételen, az Esh Sham Sinfonia előadásában, L. Muhaiwir vezényletével. Úgyhogy útnak eredtem, testvéreim.

Egész más volt a nappal, mint az éjjel. Az éjjel az enyém volt meg a drúgjaimé meg a többi naccaté, miközben a sztárüj burzsoák odabenn kushadtak, falva a glúpüj világadásokat, ámde a nappal viszont a sztárüjöké volt, és fakabát meg milicili is több nyüzsgött ilyenkor. A sarkon felugrottam az autóbuszra, bementem vele a központba, aztán visszaballagtam a Taylor Place-re, és ott volt a diszkbutik, melynek felbecsülhetetlen kuncsaftja valék, Ó testvéreim. Az a glúpüj neve volt neki, hogy MELOGYIJA, de amúgy igazi horrorsó volt, többnyire szkóró beszerezték az új felvételeket. Beléptem, és csak két kuncsaftot találtam ott, két fagylaltot majszoló fiatal ptyícát (pedig tökhideg tél volt, ezt ne feledjük – az új poplemezek közt turkáltak: Johnny Burnaway, Stash Kroh, A Keverők, Keverj Lazán Ed és Id Molotovval meg más hasonló kalok). Ez a két ptyíca nem lehetett több tízévesnél, és úgy látszott, hozzám hasonlóan elhatározták, hogy megkerülik a jó öreg skólavólát. Felnőtt gyévocskáknak képzelték magukat, ez látni való volt, riszálták a csípőjüket, amint Alázatos Narrátorotokat megpillantották, testvérek, a mellük ki volt tömve, a gúbájuk csak úgy nedvedzett a rúzstól. Odaléptem a pulthoz, és csupazuba kedves mosolyt villantottam az öreg Andyre (ő is mindig nagyon kedves volt és segítőkész, igazi horrorsó fazon, ámbár kopasz és sovány, mint a léc). Azt mondja:

– Á, tudom ám, mit szeretnél. Jó hír, jó hír. Megjött. – S a nagy karmester-rukáival taktust verve ment is, hogy előhozza. A két kis ptyíca a korára jellemző módon vihogni kezdett, de én csak hidegen rájuk meredtem. Andy szkóró visszajött, a Kilencedik nagy, fehér tasakját lobogtatva, amelyen, testvérek, ott ráncolta szemöldökét a rovarszerű-villámtekintetű Ludwig van maga. – Tessék – mondta Andy. – Kipróbáljuk? – Én azonban máris szerettem volna otthon lenni, hogy a magam sztereóján szlúsáljam, mégpedig agyinókomban. Előrángattam a gyéngit, és akkor az egyik kis ptyíca így szólt:

– Miféle fincsit vettél, brátocska? Mi ez az oltári, mi ez a világjó? – Merthogy ezeknek a gyévocskáknak is megvolt a maguk külön gavarittyolási szokása. – A Mennyei   Tizenhetek? Luke Sterne? Vagy a Guggoló Gogol? – És csípőjűket riszálva vihogtak megint. És ekkor olyan ötletem támadt, olyan kínnal és gyönyörrel hasított belém, Ó testvéreim, hogy tíz másodpercig is alig kaptam levegőt. Magamhoz térve rájuk villantottam nemrég mosott zubáimat, és így szóltam:

– Hát nektek mitek van otthon, hugicák, min játsszátok le szirupos trilláitokat? – Mert láttam, hogy ők ilyen miniatűr popvéscseket vásároltak. – Lefogadom, hogy mütyür kis hordozható piknikjátszók azok, nem egyebek. – Erre összeszorult durcásan a szájuk széle. – Gyertek a bácsival – mondtam –, és halljatok valami igazit. Halljatok angyaltrombitákat és ördögharsonákat. Ezennel meg vagytok híva. – S meghajoltam. Vihogva felelte az egyik:

– Jaj, de olyan kajásak vagyunk! Annyit tudnánk falni! – Mire a másik: – De még mennyire, júj, sokat! Mire én:

– Faljatok a bácsival. Hova menjünk?

Na, erre megjátszották a delnőt, szánalmas volt, ahogy nagyvilági hangon sorolták a Ritzet, a Bristolt, a Hiltont, az 11 Ristorante Granturcót. Leállítottam őket. – Kövessétek a bácsit – mondtam, és elmasíroztam velük a sarokra, a Pasta Parlourba, s ott hagytam, hadd tömjék meg ártatlan fiatal licójukat spagettivel, kolbásszal, krémessel, banana-splittel, forró csokoládéval, míg már a gyomrom kavargott, mert én magam mértékkel ebédeltem, épp csak egy szelet hideg sonkát csilikörettel. A két kis ptyíca nagyon hasonlított egymásra, noha nem voltak testvérek. Ugyanúgy gondolkodtak, illetve nem gondolkodtak, ugyanolyan színű volt a hajuk – festett szalma. Na, hát most majd felnőnek időnek előtte. Nagy nap lesz a mai. Ma nem lesz ebéd utáni iskola, de lesz igenis okítás, és Alex fogja a tanárt alakítani. Nevük Marty és Sonietta, mondták, ami elég bezúmnüj volt és meg is felelt az akkori gyerekes divatnak, úgyhogy azt feleltem:

– Marty és Sonietta, éljen, éljen. És most gyerünk, lássuk a nagy játszót. Előre. – Kinn a hideg utcán úgy döntöttek, ne szálljunk autóbuszra, ó, nem, menjünk taxival, én meg rájuk hagytam, magamban vigyorogva, és hívtam egy taxit az egyik belvárosi standról. A sofőr, egy sztárüj pofaszakállas csolovek piszkos pláttyéban, ezzel kezdte:

– Aztán csak semmi tombolás. Semmi ülésszaggatás. Nemrég húzattam át. – Elcsitítottam glúpüj félelmeit, és már robogtunk is a lakótelep 18/A épülete felé, miközben a két kis merész ptyíca egyfolytában vihogott és sugdosott. Rövidre fogva, megérkeztünk, Ó testvéreim, fölvezettem őket a 10–8-ba, ziháltak-szmeháltak, amire megszomjaztak, úgyhogy kinyitottam szobámban a kincses ládát, és mindegyik tízéves gyévocska kapott egy igazi horrorsó adag whiskyt, ámbár jócskán feltöltve prüszkölős-bökős szódával. Bevetetlen ágyamon ülve lógázták a lábukat, ittak és szmeháltak, míg lepörgettem szánalmas málenkij korongjaikat a sztereón. Olyan volt, mintha édes-szagos gyerekszörpöt inna az ember, nagyon szép és drága aranykehelyből. De ők csak óztak meg áztak, fincsi meg cuki, hajtogatták a korcsoportjuk émelyítő nyelvén. Miközben ezt a kalt pörgettem nekik, biztattam őket, hogy igyanak még, és nem is kérették magukat, Ó testvéreim. Úgyhogy mire a szánalmas poplemezeiket kétszer lepörgettem (kettő volt összesen, a "Méznózi" Ike Yard előadásában, és az "Éjjel-nappal-éjjel" két töketlen eunuch nyöszörgésében, akiknek a nevét nem jegyeztem meg), már a kisptyíca-hisztéria csúcsán jártak, vagyis ugráltak az ágyamon, pedig hát én is benn voltam a szobában.

Ami ott aznap délután történt, nem kell leírnom, testvérek, kitaláljátok úgyis. A két gyévocska mihamar lepláttyétlanodott, nevettek, hogy majd megszakadtak, a létező legbolsojabb viccnek tartva, hogy a jó öreg Alex bácsi ott áll előttük nagójan, serpenyőnyelestül, kipróbálja a fecskendőt, mint valami higgadt pucér orvos, s azzal beleereszt egy jókora morgós dzsungelmacskaürülék-adagot a rukájába. Azután kihúztam a gyönyörű Kilencediket a tasakjából, úgyhogy Ludwig van is nagój lett, és rásercintettem a tűt az utolsó tételre, amely maga a boldogság: a mélyvonók az ágy alól gavarittyoltak a zenekarnak, majd bejött a férfihang, felszólítva mindenkit, hogy örvendjenek, a páratlan boldog dallam az Örömről mint valami dicső mennyei szikra, és akkor felpattantak bennem a jó öreg tigrisek, felpattantam én is, és rávetettem magam a két kis ptyícára. Egyből nem tartották olyan viccesnek a helyzetet, abbahagyták a vidám kricsálást, mert bizony hogy alá kellett vetniük magukat a Nagy Alexander fura és hátborzongató vágyainak, ezek pedig a Kilencedik és az injekció okán igen csudésznüjök és zamecsátnüjök és kimerítők voltak, Ó testvéreim. De részeg volt mindkettő, mint a csap, alig érezhettek valamit.

Amikor már másodszor is lement az utolsó tétel a sok csattogással és Öröm, Öröm, Öröm, Öröm-kricsá-lással, a két kis ptyíca korántse játszotta a delnőt. Nagy nehezen kezdték fölfogni, mit csinálnak málenkij személyükkel, és azt hajtogatták, hogy haza akarnak menni és hogy micsoda egy vadállat vagyok. Úgy néztek ki, mintha valami nagy bítvában vettek volna részt, és persze ez is volt a helyzet, tele voltak kék-zöld foltokkal meg daganatokkal. Hát, ha már iskolába nem mentek, részesüljenek legalább valami okításban. Részesültek. Összevissza kricsáltak, hogy jaj jaj jaj, miközben ráncigálták magukra a pláttyét, pifipüföltek a mini ökleikkel, amint ott hevertem piszkosan és nagójan és kiterülve az ágyon. Az ifjú Sonietta azt kricsálta: – Vadbarom, undorító állat! Mocskos szörnyeteg! – Hagytam, hadd szedjék össze a motyót és tűnjenek el, amit meg is tettek, olyasmiket süvöltve közben, hogy rám kéne eriszteni a zsernyákokat satöbbi. Aztán már a lépcsőn kopogtak lefelé, én meg elaludtam, de még akkor is tovább csattogott és bőgött körülöttem a jó öreg Égi Szikra Szent Öröm.