2

Na, hát ennek az új csoloveknak a beeresztése indította el az én szabadulásom folyamatát, mert olyan pocsék egy veszekedős fazon volt, olyan mocskos gondolkodású és mocskos lelkű, hogy a baj még aznap elnacsinálózott. Hetvenkedett, kiröhögött bennünket, mondta dölyfösen a magáét. Hogy ő itt az egyetlen igazi horrorsó presztupnyik, hogy ezt csinálta meg azt művelte, tíz zsarut ütött egy csapásra ésígytovább. Nem estünk hasra előtte, Ó testvéreim. Akkor aztán rám szállt, mivel én voltam a legfiatalabb, és közölte, lévén én a legfiatalabb, nekem kell a földön zasznuttyolni és nem neki. A többiek persze mellém álltak, rákricsálva, hogy – Hagyod békén, te grjáznüj brácsnüj, te! –, mire sivalkodni kezdett, hogy őtet senki se szereti. Na, aznap nocs arra ébredek, hogy ez a szörnyeteg plénnüj ott fekszik mellettem a priccsen, ami a három emeletnek a legalja volt és nagyon keskeny, mocskos szerelemszlóvókat gavarittyol a fülembe és simsumsimogat. Őrülten berágtam erre és odacsaptam, pedig nem vígyeltem valami horrorsón, mert csak egy málenkij vörös fény égett kinn a lépcsőfordulón. De azért tudtam, hogy ő az, a vónnüj rohadék, s amikor már jól belemelegedtem és a lámpák is meggyulladtak, vígyeltem is az undorító licóját, csurom króv volt a rótja, ahová bemostam neki.

Aztán persze az szlucsílosz, hogy fölriadtak a cellatársak, és beszálltak ők is a buliba: összevissza tolcsókoltak a majdnem korom sötétben, a súm meg fölverte az egész sort, úgyhogy szlúsálni lehetett, amint az a rengeteg ember kricsál ottan és bádogbögrével veri a falat, mert nyilván azt hitték, hogy nagy kitörés készül, Ó testvéreim. Na, ekkor gyulladtak meg a lámpák, és ingben, nadrágban, tányérsapkában, nagy botokat lóbálva jöttek a csaszovojok. Most már vígyeltük is egymás kipirult licóját, a levegőbe emelt öklöket, miközben folyt tovább a kricsálás meg a szentségelés. Azután panaszt tettem, mire minden csaszovoj azt mondta, hogy biztosan a ti Alázatos Narrátorotok kezdte az egészet, testvérek, merthogy rajtam egy karcolás nem sok, annyi se, a szörnyeteg plénnüjnek meg dőlt a króv a rótjából, ahová bemostam neki. Na, ettől berágtam. Kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó még egy nocsot abban a cellában tölteni, ha a börtönhatóságok eltűrik, hogy szörnyeteg büdös vónnüj perverz presztupnyikok vessék rá magukat a plottyomra, amikor védekezni se tudok, mert éppen alszom. – Méltóztasson reggelig várni – mondták erre. – Különszobát parancsol uraságod fürdőszobával és televízióval? Reggel gondunk lesz rá. Addig azonban, kicsi drúg, hajtsd mocskos galavádat a szalmabélésű poduskádra, és csend legyen. Megértettük? – Azzal csúnya fenyegetőzések közepette távoztak, és hamarosan kihunytak a fények, én pedig kijelentettem, hogy többet egy szemhunyást nem alszom, így fordulván a szörnyeteg presztupnyikhoz: – Rajta, feküdj csak a priccsemre. Nekem már nincs hozzá gusztusom. Bepiszkoltad az undorító, vónnüj plottyoddal. – Ám közbeszóltak a többiek. A Nagy Zsidó, izzadtan a kis éjszakai bítvától, azt mondta:

– Erről szó sze lehet, tesztvérek. Nehogy már behódolj ennek a gilisztának. – Mire az új fiú:

– Tömd el a gombóclesődet, zsidrák – úgy értve, hogy kuss, csak igen sértően. A Nagy Zsidó már készült a tolcsókra, amikor megszólalt a Doktor:

– Ugyan, uraim, egyikünk sem akar még több bajt, nincs igazam? – Nagyon urasan mondta, de ez az új presztupnyik kereste magának a bajt. Vígyelni való volt, hogy igen bolsoj csoloveknak képzeli magát; akinek méltóságán aluli, hogy hat emberrel osszon meg egy cellát s a földön háljon. Gúnyosan fordult a Doktor felé:

– Oh, szóval nem akarsz mégh thöbb bajt, ah! – Mire Jojohn, a vékony, de ijesztő buzgómókus:

– Ha már semmiképp sem alhatunk, adjunk leckét. Új barátunknak meg kell tanulnia egyet-mást. – Noha a nemi erőszakra sepcializálódott, igen finoman gavarittyolt, csendesen és precízen. Mire az új plénnüj, gúnyosan:

– Ah, oh, juj, de megijedtem! – Úgyhogy kezdődött elölről az egész, de különösmód szelíden, még a hangját sem emelte meg senki. Az új plénnüj eleinte kricsált egy málenkissé, de a Fal belecsapott a rótjába, miközben a Nagy Zsidó nekitámasztotta a rácsnak, hogy vígyelni lehessen a kis piros lámpa fényénél, úgyhogy aztán már csak jajgatott. Nem volt valami erős fazon, igen bágyadtan próbált visszaütögetni, gondolom, ezt ellensúlyozta volna a súmnüj góloszával meg a nagyképűségével. Na, a jó öreg piros króvot látva a piros lámpa fényénél, érezni kezdtem, hogy tolul föl bennem a jó öreg buzgóság, és így szóltam:

– Bízzátok rám, engedjetek oda, majd én, testvérek. – Mire a Nagy Zsidó:

– Igaza isz van, fiúk. Uszd-vágd, Alex. – Úgyhogy csak álltak és nézték, amint kezelésbe vettem a presztupnyikot a sötétben. Jól megsoroztam minden porcikáját, befűzetlen cipőmben ugrálva körül, aztán gáncsot vetettem neki, és bang, elvágódott. Akkor horrorsón galaván rúgtam, mire jajdult, majd hördült egyet, aztán elszenderült, mint a birka. Megszólalt a Doktor:

– Jól van, leckének ennyi épp elég. – És hunyorogva nézte a kifektetett és összevert csolovekot a földön. – Hadd álmodja most, hogy talán jobb fiú lesz a jövőben. – Felmásztunk hát mind a priccsünkre, mert már nagyon fáradtak voltunk. Én magam azt álmodtam, Ó testvéreim, hogy egy nagy, több száz tagú zenekarban vagyok, a karmester Ludwig van és G. F. Händel keveréke, vagyis nagyon süket és vak és életunt. Én a fúvósok közt voltam, a hangszerem egy fehéres rózsaszín húsból való fagott, egyenest a plottyomból nőtt ki a hasam közepén, s amikor csak belefújtam, szmehálnom kellett, mert csiklandozott, és ilyenkor a Ludwig van G. F. borzasztó razdraz meg bezúmnüj lett. Aztán egyszer csak odanyomult a licómhoz és belekricsált az uhómba, mire verejtékben úszva riadtam fel. Az iszonyú súm persze a börtöncsengő volt, brrrrr brrrrr brrrr. Téli reggel volt, a glázom enyves-kalos az álomragacstól, és fájt is, amint kinyitottam, mert már az egész állatkertben égtek a villanyok. Lenéztem, s hát az új presztupnyik még mindig ott hevert a földön, csupa vér meg zúzódás, meg se moccant. Aztán eszembe jutott az éjszakai hecc, és elszmeháltam magam.

De amint a priccsről leszállva mozdítottam volna a csupasz nógámmal, olyan hidegnek és merevnek tűnt, hogy odamentem a Doktorhoz, és megráztam jól, mert a Doktor mindig nehezen ébredt. Most azonban pattant villámszkóró, akárcsak a többiek, kivéve a Falat, aki aludt tovább, mint a hulla. – Sajnálatos eset – mondta a Doktor. – Szívroham lehetett. – Körbenézett rajtunk: – Nem lett volna szabad így helybenhagynotok. Rosszul tettétek. – Mire Jojohn:

– Nono, doki, te sem voltál rest az arcába vágni egyszer-kétszer. – A Nagy Zsidó meg felém fordult, és azt mondta:

– Túlzászba vitted a dolgot, Alex. Asz asz utolszó rúgász nagyon cúnya volt. – Erre aztán razdraz lettem:

– Ki kezdte, mi? Én csak a végén szálltam be igenis. – Jojohnra böktem: – Az ő ötlete volt. – A Fal nagyokat horkantott, ezért így szóltam: – Rázzátok föl azt a vónnüj brácsnüjt. Ő püfölte a rótját, míg a Nagy Zsidó a rácsnak támasztotta. – Mire a Doktor:

– Nem tagadjuk, hogy behúztunk neki néhányat, mert illemre akartuk szoktatni, ám az is nyilvánvaló, kedves fiam, hogy az ifjúság minden erélyével és, mondjuk így, elhamarkodottságával te adtad meg neki a kú dö frászt. Nagy kár.

– Árulók – szóltam én. – Árulók és aljas hazugok. – Mert vígyeltem már, hogy úgy lesz minden, mint annak előtte, két éve, amikor úgynevezett drúgjaim a milicilik brutális karjai közé löktek. Kiveszett a bizalom a világból, Ó testvéreim, bárhogy is néztem légyen. Jojohn fölébresztette a Falat, és a Fal a legnagyobb készséggel tanúsította, hogy a ti Alázatos Narrátorotok csinálta az arénát és a végzetes testi sértést. Amikor megjöttek a csaszovojok, aztán a főcsaszovoj, aztán az igazgató maga, ezek az én cella-drúgjaim istentelen súmno kezdték előadni, hogyan és miképpen is ubiváltam én ezt a rongy perverzet, akinek króv borította plottya mint krumpliszsák hevert a földön.

Fura egy nap volt az, Ó testvéreim. A holtplottyot elszállították, aztán az egész börtönben mindenkinek be kelletett lenni zárva további parancsig, nem osztottak piscsát, de még egy bögre forró csájt se. Csak ültünk ott, a smasszerek avagy csaszovojok meg föl-alá jártak a soron, és hébe-korba elkricsálták magukat, hogy "Kuss!" meg "Pofa súlyba!", elég volt egy pisszenés valamelyik cellából. Aztán délelőtt tizenegy tájt megfagyott odakinn a levegő, a félelem vónja terjedezett benne, és vígyeltük, hogy villámszkóró elgyalogol előttünk az igazgató, a főcsaszovoj meg néhány igen bolsojnak és fontosnak kinéző csolovek, és gavarittyol, mint a bezúmnüj. A sor végéig elgyalogoltak, aztán szlúsálni lehetett, hogy gyalogolnak vissza, most már lassabban, és az igazgató, hájas-izzadós szalmahajú ürge, ilyeneket mond: – De uram... – meg: – Mit tehetünk, uram? – Aztán a cellánk előtt megállt az egész trupp, és a főcsaszovoj kinyitotta az ajtót. Vígyelni lehetett mindjárt, ki köztük a legfontosabb főcsolovek: igen magas volt, a gláza kék, a pláttyéja horrorsó, micsoda öltöny, testvérek, a divat csúcsa, az. Lazán levegőnek vígyelve minket, csak mondta azon a gyönyörű művelt góloszán: – A kormányzatnak elege van az idejétmúlt büntetésvégrehajtási teóriákból. Összezárják a bűnözőket, és mi történik? A bűnözési hajlam valóságos koncentrátuma születik, bűn a bűnhődés közepette. Hamarosan minden börtönkapacitásunkra szükségünk lehet a politikaiak számára. – Nem panyimáltam én ebből egy szót se, testvérek, de hát nem is hozzám gavarittyolt. Azután azt mondta: – Az átlagbűnözők, mint például ez a visszataszító csürhe itt – ez lettem volna én, testvérek, meg a többi, akik bizony tényleg presztupnyikok voltak, és árulók is ráadásul –, a legegyszerűbben kúrálással intézhetők el. Kiölni a bűnözési hajlamot, ennyi az egész. Kivitelezési idő mindössze egy év. A büntetést fel se veszik, mint önök is láthatják. A büntetést egyenesen élvezik. Gyilkolják egymást. – Azzal rám emelte rideg kék glázát, úgyhogy megszólaltam merészen:

– Megbocsásson, uram, de tisztelettel tiltakoznom kell. Én nem vagyok sem átlagbűnöző, sem visszataszító. Lehet, hogy ezek itt visszataszítók, de én nem. – Erre a főcsaszovojnak lila lett a feje:

– Fogd be a ronda pofádat, te mocsok! Nem tudod, kivel beszélsz?

– Hagyja, hagyja – mondta a nagy csolovek. Azután az igazgatóhoz fordult: – Vele törheti az utat. Fiatal, arcátlan és gonosz. Brodsky holnap kezelésbe veszi, jelen lehet maga is, és figyelheti Brodskyt. Be fog válni, emiatt ne aggódjon. Úgy megváltozik ez a gonosz ifjú huligán, hogy senki sem ismer rá.

És ezek a kemény szlóvók indítottak el engem, testvérek, a szabadulás útján.