7

– Na? Mi legyen?

Ott voltam én, a ti Alázatos Narrátorotok, meg a három drúgom, vagyis Len, Rick és a Bika, akit azért hívtunk Bikának, mert bolsoj vastag nyaka volt és igen grómkij gólosza, mint mikor egy bolsoj bazi bika elbőgi magát, hogy buuuuuuuú. Ültünk a Karóva tejbárban, és a galavánkat gyötörtük, hogy mihez kezdjünk az estével, mert sötét hideg lepra téli este volt, de esni nem esett. Körülöttünk csolovekok vedelték a tej meg még vellocetet, synthernescet, drencromot és más véscseket, amik messze messze messze röpítik az embert ebből a gonosz és való világból, ki az űrbe, ahol vígyelheti a Bógot meg az összes angyalokat és égi szenteket a bal szapógja orrán, miközben fények robbannak és spriccelnek a mózgjában. Mi késeket kevertünk a jó öreg malakóba, ahogy mondani szoktuk, és azt pittyeltük, mert ettől mindjárt vöröset látott az ember gyereke, és lilult a feje, de hát elmondtam én ezt már egyszer.

A legújabb divat szerint voltunk öltözve, ami ekkoriban igen bő szárú nadrágot jelentett, és nagyon laza fényes fekete bőrzekét a nyitott nyakú ing fölött, amibe sálat tűrtünk be. Ekkoriban az a divat is járta, hogy a jó öreg britvát a galaván fogtuk munkára, úgyhogy a galavánk nagyrészt kopasz volt, csak oldalt lengett némi haj. De a jó öreg nógán most is ugyanaz – menő horrorsó bolsoj bazi bakancs, amivel nagyokat lehetett a licóba rúgni.

– Na? Mi legyen?

Négyünk közül én voltam a legöregebb, és vezérének tekintett mind, bár néha az volt a gyanúm, a Bika azt forgatja a galavájában, hogy neki kéne az élre állni, lévén olyan nagy és a grómkij gólosza olyan bődülős, ha a harc ösvényét jártuk. Csak hát az ötletek, azok mind a ti Alázatosotoktól származtak, Ó testvéreim, na és ott volt még az a véscs is, hogy én híres voltam, és fényképem meg cikkeim meg más hasonló kaljaim jelentek meg a gazétákban. Azonkívül messze nekem volt a legjobb állásom, az Országos Gramodiszk Archívumban, a zenei osztályon, a karmántyúm hétvégén horrorsón tele zsozsóval, és rengeteg finom ingyen lemezt is kaptam ráadásul.

Szép számú csolovek és ptyíca és gyévocska és málcsik szmehált és pittyelt aznap este a Karóvában, s a gavarittyolásukon meg az űrben járók motyorgásán túl, hogy azt mondja: – Gorgor hol a tyúk féreg spriccel füstszűrős a naftalingyilok – meg más hasonló kal, szlúsálni lehetett a sztereón forgó poplemezt is, Ned Achimotát, amint azt dalolta, hogy "Az a nap, yeah, az a nap". Három gyévocska ült a pultnál, a legújabb naccatdivat szerint öltözve, vagyis: hosszú gubancos fehérre festett haj, méterre kiugró műgrúgyok és nagyon nagyon szűk miniszoknya, alatta habos fehérnemű, és a Bika folyton azt hajtogatta: – Hé, be tudnánk oda furakodni, hárman legalább. A jó öreg Lent úgyse érdekli. Hagyjuk itt a jó öreg Lent kettesben az Istenével. – Len meg folyton azt hajtogatta: – Anyátok anyátok. Hova lett a mindenki egyért, egy mindenkiért szelleme, he, fiú? – Egyszerre úgy éreztem, nagyon fáradt vagyok, mégis piszkál az energia, úgyhogy azt mondtam:

– Kifelé kifelé kifelé kifelé kifelé.

– Hová? – kérdezte Rick, akinek ilyen békalicója volt.

– Hát csak vígyelni, mi folyik a nagyvilágban – mondtam. De valahogy, testvérek, iszonyúan unatkoztam, és reménytelennek éreztem ezt az egészet, ami igen sűrűn megesett mostanában. Úgyhogy odafordultam a mellettem ülő csolovekhoz, mert egyetlen nagy bársonyos pad futott körbe az egész mésztón, szóval egy csolovekhoz, aki jól nyomás alatt volt már, és villámszkóró beleöklöztem vagy hármat a hasába. Meg se érezte, testvérek, csak motyogta tovább: – Szemétbe az erénnyel, pattogatott kukorica heverész – úgyhogy kiszkattyoltunk a nagy téli nocsba.

Végigmentünk a Marghanita Boulevard-on, ahol nem járőröztek milicilik, ezért belefutván egy sztárüj csolovekba, aki éppen az újságoskioszktól jött, ahol gazétát kupittyolt, így szóltam a Bikához: – Rendben, Bika fiam, lehet, ha neked is úgy tetszik. – Mostanában már inkább csak parancsokat adtam s vígyeltem a végrehajtást. Úgyhogy a Bika bevágott neki néhányat, a másik kettő elgáncsolta, megrugdosta szmehálva, azután hagyták, hogy nyöszörögve elkússzon hazafele. Mire a Bika:

– Nem innánk egy finom nyam nyam pohárral, hogy fölmelegedjünk, Ó Alex? – Mert nem jártunk már messze a Duke of New Yorktól. A másik kettő bólintott, hogy igen igen igen, de mind rám néztek, hogy vígyeljék, rendben van-e a dolog. Bólintottam, úgyhogy eligyoltunk. Benn már ott ücsörögtek ezek a sztáraja ptyícák avagy bigék avagy bábuskák, akikre biztosan emlékeztek még az elejéről, és azonnal rákezdtek: – Jó estét, legények, áldjon meg az Isten, fiúk, nincs nálatok jobb a kerek világon –, várva, hogy megkérdjük: "Na mi legyen, lányok?" A Bika megcsöngette a kolokólt, és bejött egy pincér, koszos kötényébe törölgetve a rukáját. – Zsozsót az asztalra, drúgok – mondta a Bika, előhúzva a maga csergő-csörgő halom gyéngijét. – Whiskyt nekünk is és az öreg bábuskáknak is, hm? – Mire én:

– A francba. Fizessék csak a magukét. – Nem tudom, mi volt velem, de újabban rám jött a fösvénység. Az a vágy költözött a galavámba, hogy az összes zsozsómat megtartsam magamnak, hogy fölhalmozzam valami okból. Mire a Bika:

– Mi a csoda, brátocska! Mi történt a jó öreg Alexszel?

– A francba – mondtam én. – Nem tudom. Nem tudom. Egyszerűen csak nem szeretem elszórni a nehezen keresett zsozsómat, ez az ábra.

– Keresett? – mondta Rick. –Keresett? Nem kell azt megkeresni, mint te is jól tudod, drúgocska. Elvenni köll, elvenni, értve? – Azzal jó grómkijt szmehált, és vígyeltem, hogy egy vagy két zubája nem valami horrorsó.

– Á – mondtam –, gondolkodnom kell ezen. – De vígyelve az ingyenpiára leső bábuskákat, plecsót rántva előhúztam a nadrágom karmánjából a zsozsót, bankjegyet-aprót egyben, és csingilingi kicsaptam az asztalra.

– Szóval egy rundó whisky – mondta a pincér. De én valamiért így szóltam:

– Nem, fiam, nekem hozzon csak egy kis adag sört. – Mire Len:

– Nem tetszik ez nekem – azzal tette volna a rukáját a galavámra, mintha lázam volna, de én kutyamód rávicsorogtam, hogy szkóró vissza is rántotta. – Rendben, rendben, drúg – mondta. – Ahogy akarod. – De a Bika közben tátott róttal szmatrittyolta, ami a zsozsóval együtt kicsúszott a karmánomból. Azt mondta:

– Lám lám lám. És mi nem is sejtettük.

– Add ide – acsarogtam, és elmarkoltam tőle. Nem tudnám megmagyarázni, hogy került oda, testvérek, de egy fénykép volt az, amit a gazétából ollóztam ki, és egy kisbabát ábrázolt. A kisbaba gügyögött, hogy gu gu gu, malakó csurgott a rótjából, fölfele nézve szmehált mindenkire, és nagój volt és csupa hurka a húsa, lévén ő egy igen kövér kisbaba. A többiek röhögve kapták volna ki a rukámból, úgyhogy megint rájuk vicsorogtam, fecni-fecni fecnikre téptem a fényképet, és hópelyhekként szórtam le a földre. Megjött a whisky, és a sztáraja bábuskák rákezdték, hogy: – Egészségetekre, legények, áldjon meg az Isten, fiúk, nincs nálatok jobb a kerek világon – és más hasonló kal. Az egyik, aki csupa ránc volt meg barázda, és egy zubája se maradt az aszott vén rótjában, azt mondta: – Pénzt sose tépj össze, fiam. Ha nem kell, add annak, aki szükséget lát – ami elég nagy szemtelenség volt tőle. Mire Rick:

– Nem pénz volt az, Ó bábuska. Egy drága kicsi icuri-picuri kisbaba fényképe volt az. – Mire én:

– Fárasztatok egy picurit. Ti vagytok a kisbabák, az egész bagázs. Hülyéskedtek, vigyorogtok, szmeháltok csak, és olyanokat tolcsókoltok gyáván, akik nem tudják visszaadni. – Mire a Bika:

– Na hát, mi mindig azt hittük, ebben te vagy a király és a professzor. Rosszul vagy, az a bajod, öreg drúg.

Vígyelve a moslék pohár sört előttem az asztalon, rám tört a hányinger, úgyhogy fogtam, s az egész habos vónnüj kalt kiöntöttem a padlóra. Mire az egyik sztáraja ptyíca:

– Aki nem pazarol, nem is szűkölködik. – Mire én:

– Ide figyeljetek, drúgok. Ma valahogy nem vagyok hangulatban. Nem tudom, mért vagy hogy, de nem vagyok. Ti hárman menjetek csak éji utatokra, engem hagyjatok ki. Holnap találkozunk ugyanakkor ugyanott, remélve, hogy én is jobban leszek.

– Ó – mondta a Bika –, borzasztóan sajnálatos. – De a gláza máris villogott, hogy eznap nocs ő lehet a vezér. Hatalom hatalom, mindenki csak téged akar. – Holnapig elhalaszthatjuk – mondta a Bika –, amit terveztünk. Nevezetesen egy kis boltkrasztyolás a Gagarin Streeten. Horrorsó zsákmány lapul ottan, drúg.

– Nem – mondtam én. – Nem halasztotok el semmit. Csináljátok csak a magatok stílusát. És most – mondtam – igyolok is. – Azzal fölálltam.

– Hová? – kérdezte Rick.

– Azt nem tudom – mondtam. – Csak egyedül akarok lenni, gondolkodni a dolgokon. – Vígyelni lehetett, hogy az öreg bábuskák nem értik, miért így, ilyen morózusan távozom, és nem mint az a vidám és szmeháló málcsikó, akire emlékezhettek. Úgyhogy azt mondtam: – A francba, a francba – s azzal kiszkattyolcam ágyinókornban az utcára.

Sötét volt, a kerekedő szél metszett, mint a nózs, és alig-alig jártak arra ljúgyik. Brutális zsernyákokkal teli járőrkocsik cirkáltak, néha egy-egy utcasarkon egypár igen fiatal milicili topogott a hidegben, gőzölgő lehelettel telítve a téli levegőt, Ó testvéreim. Az igazi erőszak meg krasztyolás kihalóban volt, azt hiszem, mert a zsernyákok brutálisan bántak azokkal, akiket elkaptak, bár ilyenkor többnyire harc robbant ki most már a csibész naccatok és a zsernyákok között, mely utóbbiaknál újabban szintén hamar előkerült a nózs, a britva, a bot, de még a lőfegyver is. Nekem azonban az volt a bajom mostanában, hogy nem törődtem már semmivel. Mintha puhultam volna, és nem panyimáltam, miért. Azt se tudtam, mit akarok. Még a zene is, amit málenkij odúmban szlúsáltam, olyan volt, amin régebben szmeháltam volna, testvérek. Egyre inkább ilyen málenkij romantikus dalokat, úgynevezett Lied-eket szlúsáltam, mindössze egy gólosz meg egy zongora, halk és ilyen vágyakozó, egész más, mint azok a bolsoj zenekarok, amikor hegedűk, puzónok és üstdobok közt hevertem az ágyon. Valami zajlott a bensőmben, és én nem tudtam, betegség-e, vagy az, amit csináltak velem, most háborítja meg a galavámat, s most leszek igazi bezúmnüj.

Így töprenkedve, galavámat lehajtva, rukámat a nadrágkarmánba mélyesztve jártam a várost, testvérek, és végre jól elfáradtam és megkívántam egy finom bolsoj csása tejes csájt. A csájra gondolva hirtelen láttam magamat, amint ott ülök egy bolsoj kandalló előtt, karosszékben pittyelem a csájt, s a legviccesebb és legkülönösebb az volt az egészben, hogy mintha igen sztárüj csolovekká váltam volna, mondjuk hetvenévessé, mert vígyeltem az ősz vóloszomat, és pofaszakállam is volt, és az is ősz volt. Szóval vígyeltem magam mint öregembert a kandalló előtt, aztán tovatűnt a kép. De nagyon különös volt.

Egy ilyen teázó-kávézó mésztóhoz értem, testvérek, és a hosszú hosszú kirakatán keresztül vígyeltem, hogy tele van nagyon unalmas hétköznapi ljúgyikkal, akiknek ilyen jámbor és kifejezéstelen a licója, nem ártanának a légynek se, csak ülnek ott és gavarittyolnak csöndben, és pittyelik a finom ártalmatlan csájt meg kávét. Beigyoltam, vettem a pultnál egy finom forró csésze tejes csájt, aztán odaigyoltam egy asztalhoz és leültem, hogy megpittyeljem. Egy ilyen fiatal pár ült ennél az asztalnál, pittyelve és füstszűrős tüdővészt szíva, csendesen gavarittyolva és szmehálva, de én oda se néztem rájuk, csak pittyeltem és álmodoztam és méláztam, hogy mi zajlik-változik bennem és mi lesz velem. Annyit vígyeltem azért, hogy a gyévocska ennek a csoloveknak az oldalán horrorsó, nem az a fajta, akit le akarna dönteni az ember és jól megtilitolizni, de a plottya és a licója horrorsó, a rótja mosolygós, a vólosza nagyon nagyon szőke. Aztán a csolovek, akinek kalap volt a galaváján, és a licója eddig nem felém nézett, hirtelen megfordult, hogy vígyelje a bolsoj nagyórát ennek a mésztónak a falán, és ekkor vígyeltem csak, hogy kicsoda, és vígyelte ő is, hogy ki vagyok. Pete volt az, a három drúgom egyike akkoriból, amikor még mi voltunk együtt négyen, Georgie, a Balfék, ő meg én. Pete volt az, de sokkal idősebbnek látszott, bár nem lehetett több tizenkilencnél, bajusza volt meg rendes öltönye és kalapja.

– Lám lám lám, drúgocska, hogy ityeg a fityeg? Nagyon nagyon rég nem vígyeltük egymást. – Mire ő:

– A kicsi Alex, ugye?

– Nem is más – mondtam. – Sok sok idő eltelt azok óta a döglött és szép napok óta. És a szegény Georgie, mint hallom, azóta földalatti, a jó öreg Balfék brutális milicili, de te itt vagy és én ihol, hát mi az újság, öreg drúg?

– Milyen viccesen beszél, nem? – mondta a gyévocska vihogva.

– Egy régi barátom – mondta Pete a gyévocska felé fordulva. – A neve Alex. Engedd meg – fordult felém –, hogy bemutassam a feleségemet.

Elnyílt a rótom. – Feleség? – tátogtam. – Feleség feleség feleség? Na nem, az nem lehet. Ifjú vagy te még ahhoz, öreg drúg. Teljességgel lehetetlen.

Ez a Pete-felesége-gyévocska (teljességgel lehetetlen) vihogva kérdezte Pete-et: – Te is így beszéltél azelőtt?

– Hát – mondta Pete mosolygósan –, már majdnem húsz vagyok. Ideje volt, hogy befogjanak a hámba, és ez meg is történt két hónappal ezelőtt. Te nagyon fiatal voltál, de koraérett, ne feledd.

– Nahát – tátogtam egyre. – Ezt én nem bírom bevenni, öreg drúg. Pete megnősült. Nahát nahát nahát.

– Van egy kis lakásunk – mondta Pete. – Az állásom az Állami Tengerbiztosítónál nem fizet sokat, de az előmeneteli lehetőség megvan. Georgina pedig...

– Mondd még egyszer a nevét! – tátottam a rótom bezúmno. Pete felesége (felesége, testvérek) vihogott.

– Georgina – mondta Pete. – Georgina is dolgozik. Gépíró. Boldogulunk, nem panaszkodom. – Nem tudtam, testvérek, levenni róla a glázomat. Olyan volt, mint egy felnőtt, felnőtt gólosszal satöbbi. – Látogass meg bennünket egyszer – mondta Pete. –Te még most is olyan fiatalnak látszol, pedig rettenetes dolgokon mentél keresztül. Igen igen igen, olvastuk az újságban. De hát persze fiatal is vagy még.

– Tizennyolc – mondtam. – Nemrég múltam.

– Tizennyolc? – mondta Pete. – Már annyi? Lám lám lám. De – mondta – nekünk most mennünk kell. – Azzal ilyen szeretetteljes pillantást vetett az ő Georginájára, rukái közé fogva az egyik rukáját, és az is így pillantott Pete-re, Ó testvéreim. – Igen – fordult ismét felém Pete –, egy kis partira vagyunk hivatalosak Greghez.

– Greghez? – mondtam én.

– Hát persze – mondta Pete –, te nem ismered Greget, ugye? Ez már a te időd után volt. Greg teutánad jött be a képbe. Ilyen kis partikat rendez, tudod. Boros-szórejtvényes partikat. Igazán kedves és kellemes, tudod. Ártalmatlan, ha érted, mire gondolok.

– Igen – mondtam. – Ártalmatlan. Igen igen, panyimálom horrorsón. – Mire ez a Georgina nevezetű gyévocska megint vihogott egyet a szövegemen. Aztán a párocska eligyolt a vónnüj szórejtvényes partijára Greghez, akárki légyen is az a Greg. Én meg ott maradtam agyinókomra, a tejes csájommal, ami közben kihűlt, és csak gondolkodtam és tépelődtem.

Talán erről van szó, gondoltam magamban. Talán öreg vagyok már az eddigi zsiznystílusomhoz, testvérek. Hisz végül is tizennyolc múltam. Az pedig nem fiatal kor. Tizennyolc éves korára Wolfgang Amadeus megírt több szonátát, szimfóniát, operát és oratóriumot meg más hasonló kalt, nem, nem kalt, mennyei muzsikát. Meg ott a jó öreg Felix M. a Szentivánéji álom-nyitánnyal. Meg a többiek. Ott az a francia költő, akit a jó öreg Benjy Britt zenésített meg, aki a legjobb verseit tizenöt éves korára megírta, Ó testvéreim. A keresztneve az, hogy Arthur. Szóval a tizennyolc nem egy fiatal kor. De mit csináljak?

A sötét hideg lepra téli utcákat járva, miután a csájozó-kávézó mésztóról eligyoltam, egyfolytában ilyen látomásokat vígyeltem, tisztára mint a karikatúrák a gazétában. Jön a ti Alázatos Narrátorotok, Alex haza a munkából, finom meleg vacsora várja, és egy ilyen ptyíca köszönti meghitten, szeretettel. Őt nem vígyeltem valami horrorsón, testvérek, nem bírtam elgondolni, ki lehetne. De egyszerre az az eszmém támadt, ha átmennék a szomszéd szobába ebből a szobából, ahol ég a tűz és meleg vacsorám az asztalon, ott találnám, amit tényleg akarok, és most már minden összeállt, az a gazétából kiollózott kép és az öreg Pete-tel való találkozás. Mert a szomszéd szobában ott fekszik a bölcsőjében gu gu gu gügyögve-gurgulázva a fiam. Igen igen igen, testvérek, a fiam. És ekkor ilyen bolsoj bazi űrt éreztem a plottyomban, magam is meglepődve magamon. Tudtam már, hogy mi folyik itt, Ó testvéreim. Kezdtem felnőtté válni.

Igen igen igen, erről volt szó. A fiatalság letelik, ó, igen. De a fiatalság bizonyos értelemben csakolyan, mintha állat volnál. Nem, nem is annyira állat, inkább ilyen málenkij játék, amit az utcán árulnak, kicsi csolovek bádogból, belül egy rugóval, kívül egy felhúzóval, grrr grrr grrr felhúzzák, az meg igyol, jár, ó testvéreim. De csak egyenes vonalban tud igyolni, és bang, nekimegy a dolgoknak, bang bang, és nem tehet róla. Fiatalnak lenni annyi, hogy egy ilyen málenkij gép az ember.

Fiam, fiam. Ha meglesz a fiam, mindezt elmagyarázom majd neki, amikor elég sztárüj lesz, hogy megértse. De persze tudom, hogy nem fogja megérteni vagy nem fogja akarni megérteni, végigcsinálja mindazt a véscset, amit én, igen, talán még egy szegény sztáraja forellát is megöl a miákoló kotjai és kóskái körében, és én nem fogom tudni megakadályozni ebben. És ő sem fogja tudni megakadályozni az ő fiát, testvérek. És így igyol ez, míg a világ világ, körbe és körbe és körbe, mintha valami bolsoj gigantikus csolovek, a jó öreg Bóg Maga (a Karóva tejbár szolgáltatása) forgatna és forgatna és forgatna egy vónnüj grjáznüj narancsot a gigantikus rukái közt.

De legelőbb is, testvérek, valami gyévocskát kell találnom, hogy anyja legyen a fiamnak. Ezt már holnap el kell kezdenem, gondoltam magamban. Ez valami új, egy új tennivaló. Olyasmi, amibe bele kell vágni, mint amikor új lapot nyit az ember.

Na, mi legyen – hát ez lesz, testvérek, ahogy így a történetem végére érek. Mindenfelé jártatok kis drúgotokkal, Alexszel, vele szenvedtetek, vígyeltetek néhányat a jó öreg Bóg leggrjáznüjebb brácsnüjei közül, és mind a ti öreg drúgotokat, az Alexet gyötörte. Ám mindez csak azért volt, mert fiatal voltam. De most már, ahogy bevégzem ezt a történetet, testvérek, nem vagyok többé fiatal, ó, nem. Alex felnő, fel bizony.

De ahová most igyolok, Ó testvéreim, oda csak agyinókomban, oda már nem jöhettek velem. A holnap csupa illatos virág, meg a forgó vónnüj föld, a csillagok, a jó öreg Luna odafenn, és a ti öreg drúgotok, Alex, aki agyinókában párt keres. Meg a többi kal. Rettenetes grjáznüj vónnüj egy világ ez, Ó testvéreim. Búcsúzik a kis drúgotok. A történet többi szereplőjének pedig mély értelmű ajakzene-súmom, brrrrrr. És megcsókolhatják a seggem. De nektek, Ó testvéreim, jusson néha eszetekbe a ti kicsi Alexetek, aki volt. Ámen. És más hasonló kal.