3

Még aznap este szép finoman lelökdöstek a brutális csaszovojok a börtönigazgató szentek szentje szentélyébe. Az igazgató fáradtan rám nézett, és így szólt: – Gondolom, nem tudja, ki volt az az ember ma délelőtt, ugye, 6655321-es? – Tagadó válaszra se várva folytatta: – Nem kisebb személyiség volt, mint maga a belügyminiszter, az új belügyminiszter, egy igen szorgos új seprő. Nos, kezdik életbe léptetni ezeket az új elképzeléseket, és a parancs az parancs, noha őszintén meg kell hogy mondjam, én nem értek vele egyet. Ezt hangsúlyozni kívánom. Én azt vallom, szemet szemért. Ha valaki megüti magát, maga visszaüt, nem igaz? Hát akkor miért ne ütne vissza az állam is maguknak, ártalmas és brutális huligánoknak? Ám az új elképzelés nem ez. Az új elképzelés az, hogy a rosszat jóvá kell változtatni. Szerintem ez mélységesen igazságtalan. Hát nem? – Mire én, tiszteletteljesen és készségesen:

– Uram? – Mire a mögöttem álló vörös képű és vaskos főcsaszovoj:

– Fogod be a mocskos pofádat, te szemét!

– Hagyja, hagyja – így a fáradt és kikészült igazgató. – Maga, 6655321-es, meg lesz javítva. Holnap elmegy ehhez a Brodsky nevű emberhez. A feltételezések szerint két hét múlva ki is kerülhet az állami büntetés-végrehajtás felügyelete alól. Két hét múlva újra kinn lesz a nagy szabad világban, és nem lesz immár egy puszta szám. Gondolom – itt hörkent egyet –, magát örömmel tölti el a kilátás, mi? – Nem szóltam semmit, mire a főcsaszovoj rám kricsált:

– Válaszolj, mocskos disznó, ha az igazgató úr kérdez! – Mire én:

– Ó, igen, uram. Köszönöm szépen, uram. Igyekeztem megtenni minden tőlem telhetőt idebenn, uram. Borzasztó hálás vagyok mindenkinek.

– Maga csak ne legyen hálás – sóhajtott az igazgató. – Ez nem jutalom. Egyáltalán nem jutalom. Itt egy nyilatkozat, ezt alá kell írnia. Az áll benne, hogy a büntetése hátralevő részének letöltése helyett aláveti magát – micsoda nevetséges szó – a javítókúrának. Aláírja?

– A legnagyobb készséggel, uram – feleltem. – És igazán köszönöm. – Kezembe nyomtak egy tintaceruzát, én meg szép cifrán odakanyarintottam a nevemet. Mire az igazgató:

– Jó. Végeztünk is. – Mire a főcsaszovoj:

– A börtönkáplán szeretne még beszélni vele, uram. – Úgyhogy kimasíroztattak és végiglökdöstek a folyosón a szárnykápolna irányába, az egyik csaszovoj hol a hátamat, hol a galavámat püfölte, de csak amolyan álmos és unott formán. Aztán végigmasíroztattak a szárnykápolnán is, be a lelkész kis kantórájába. A lelkész az asztalánál ült, és hetedhét határra szaglott a drága tüdővésztől meg a whiskytől. Azt mondta:

–  A, kicsi 6655321-es, foglalj helyet. – A csaszo-vojoknak meg: – Maguk várjanak odakinn. – Úgyhogy kimentek. A lelkész pedig igen komolyan szólott hozzám, mondván: – Egyvalamit szeretném, ha megértenél, fiam, éspedig azt, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm. Ha tehetném, tiltakoznék is ellene, de nem tehetem. Mert szó van egyrészt a karrieremről, szó van másrészt arról, hogy gyenge hangom a politikai összetevők ordítozása közt meg se hallatszanék. Érthető? – Minden volt ez, csak érthető nem, testvérek, de bólintottam. Ő meg folytatta: – Igen komoly etikai kérdések vannak itt terítéken. Jó fiút fognak csinálni belőled, 6655321-es. Soha többé nem érzel majd kísértést, hogy erőszakoskodj vagy bármi módon megháborítsd az állam békéjét. Remélem, ez világos. Remélem, ezt teljes mélységében felfogod. – Mire én:

– Ó, olyan kellemes lesz jónak lenni, uram. – Közben jó horrorsót szmeháltam magamban, testvérek. Mire ő:

– Nem biztos, hogy kellemes lesz jónak lenni, kicsi 6655321-es. Lehet, hogy szörnyű lesz. Tisztában vagyok vele, milyen ellentmondásosan hangzik ez az én számból. Tudom, hogy sok álmatlan éjszakát okoz ez még nekem. Mert mi az Úr akarata? A jóságra szavazna az Úr vagy a jó választhatóságára? Nem jobb-e bizonyos értelemben az, aki a rosszat választja, mint az, akire rákényszerítik a jót? Fontos és komoly kérdések ezek, kicsi 6655321-es. Most azonban csupán annyit akarok mondani neked, hogy ha bármikor a jövőben visszatekintesz ezekre az időkre és eszedbe jutok én, Isten legértéktelenebb és legalázatosabb szolgája, kérlek, ne gondolj rólam rosszat a te szívedben, ne hidd, hogy bármi közöm is volt ahhoz, ami történni fog veled. Szomorú, de most már annak sincs értelme, hogy imádkozzam érted. Olyan tartományba lépsz át, ahol az ima ereje sem ér utánad. Rettenetes, rettenetes gondolat. És mégis, bizonyos értelemben azzal, hogy úgy döntöttél, megfosztod magad az etikai választás lehetőségétől, bizonyos értelemben máris a jót választottad. Ez lebeg majd a szemem előtt. Ez lebeg majd, az Isten irgalmazzon nekünk, 6655321-es, a szemem előtt. - Azzal elfakadt sírva. De erre ügyet se vetettem, testvérek, csak csendesen szmeháltam magamban, mert vígyelni való volt, hogy jó sok whiskyt bepittyelt már, és most is előhúzott a fiókból egy üveggel, és töltött magának egy jó horrorsó bolsoj adagot egy igen mocskos és grjáznüj pohárba. Felhajtotta, és így szólt: – Talán nem is lesz semmi baj. Hisz Isten útjai kifürkészhetetlenek. – És jó hangosan és zengzetesen rágyújtott egy zsoltárra. Nyílt az ajtó, bejöttek a csaszovojok, hogy visszatolcsókoljanak a vónnüj cellámba, de a jó öreg lelkész csak danolta a zsoltárt rendületlen.

Na, másnap reggel búcsút mondhattam a jó öreg Ábünek, és málenkissé még le is törtem, mert mindig így jár az ember gyereke, ha el kell menni onnét, ahol már megszokott. Pedig nem mentem én messzire, Ó testvéreim. Átpüfőltek-rugdostak az udvaron, ahol sétálni szoktunk, ahhoz az új, fehér épülethez. Nagyon új épület volt ez, új, hideg és ragacsos szaga volt, amitől az emberbe beleállt a frász. Ácsorogtam a szörnyű bolsoj kopár teremben, és más vónok is megütötték érzékenyen szimatoló morderemet avagy ormányomat. Ezek ilyen kórházi szagok voltak, és a csolovekon, akinek a csaszovojok átadtak, fehér köpeny volt, akár a kórházi figurákon. Aláírta az átvételi elismervényt, és az egyik brutális csaszovoj így szólt hozzá: – Tartsa rajta a szemét ezen az alakon, uram. Brutális egy rohadék ez, és az is marad, hiába nyalizott annyit a káplánnak, hiába nyálazta folyton a Bibliát. – Ennek az új csoloveknak igazi horrorsó mosolygós kék gláza volt. Azt mondta:

– Ó, nem lesz itt semmi probléma. Barátok leszünk, nem igaz? – Azzal rám mosolygott a kék glázával meg a szép nagy rótjával, ami tele volt fénylő fehér zubákkal, és én rögtön megkedveltem ezt a csolovekot. Rá is bízott mindjárt egy ilyen jelentéktelenebb fehérköpenyesre, ez is nagyon kedves volt, bevezetett egy nagyon finom tiszta fehér szobába, aminek függönyei voltak meg olvasólámpája, meg egyetlenegy ágya, a ti Alázatos Narrátorotok magánhasználatára. Jó horrorsót szmeháltam magamban, elgondolva, micsoda egy szerencse fia vagyok én. Rám szóltak, hogy vessem le a szörnyű börtönpláttyét, s adtak helyette egy príma pizsamát, Ó testvéreim, sima zöldet, ami a hálóruhadivat csúcsa. Jó meleg köntöst is kaptam, meg enni való tuflikat a csupasz nógámra, és én azt gondoltam magamban: "Na, Alex fiam, néhai kicsi 6655321-es, megfogtad az Isten lábát, abban hiba nincs. Nagyon fogod itt élvezni."

Adtak egy csása horrorsó finom kávét és néhány régi gazétát meg magazint, hogy pittyelés közben nézegethessem, azután bejött az első fehér köpenyes, az, aki átvett, és így szólt: – Á, hát itt vagy – ami elég süket egy véscs, mégse tűnt süketnek, mert nagyon kedves csolovek volt. – Az én nevem dr. Branom – mondta. – Dr. Brodsky asszisztense vagyok. Engedelmeddel röviden megvizsgálnálak. – Azzal előkapta a jó öreg sztetoszkópot a jobb karmámból. – Ellenőriznünk kell, hogy egészséges vagy-e, nem igaz? De bizony. – Miközben ott feküdtem pizsamaalsóban, ő meg tett-vett rajtam, így szóltam:

– Mit is fognak pontosan csinálni velem, uram?

– Ó – mondta dr. Branom, miközben ide-oda szánkázott rajtam a hideg sztetoszkópja –, nagyon egyszerű. Levetítünk neked néhány filmet.

– Filmet? – kérdeztem. Nem akartam hinni az uhómnak, testvérek, képzelhetitek. – Úgy érti, olyan lesz, mintha moziban lennék?

– Ezek különleges filmek – mondta dr. Branom. – Nagyon különleges filmek. Az első kúrára már ma délután sor kerül. Igen – mondta, azzal fölegyenesedett –, egész egészséges fiúnak látszol. Egy kicsit talán alultáplált vagy. Ez persze a börtönkosztnak köszönhető. Vedd fel a pizsamakabátodat. – Leült az ágyam szélére. – Minden étkezés után kapsz egy injekciót a karodba. Ez majd helyrehoz. – Borzasztó hálás voltam ennek a derék dr. Branomnak.

– Vitamininjekciók, uram?

– Olyasmi – felelte horrorsó barátian mosolyogva. – Egy kis bolhacsípés, minden étkezés után. – Azzal kiment. Feküdtem az ágyon, a mennyországban érezve magam, és bele-beleolvastam a magazinokba – Világsport, Rémernyő (ez filmmagazin volt), Gól. Aztán behunytam a szemem, és elgondoltam, milyen szép is lesz újra odakinn, finom kis könnyű állás napközben, merthogy a jó öreg skólavólához már öreg volnék, nocsra meg egy új banda esetleg, s az első robotánk az lesz, hogy elkapjuk a jó öreg Balféket és Pete-et, ha ugyan a milicilik el nem kapták még őket. Most azonban duplán fogok vigyázni, hogy le ne uhózzanak. Mert lám, adnak még egy lehetőséget, hiába hogy emberölést követtem el, nem lenne szép, ha újra leuhóznának, mikor ilyen sokat belém feccölnek, filmeket mutogatnak, amiktől jó málcsik leszek. Jó horrorsót szmeháltam az emberek naivitásán, hülyére szmeháltam magam, amikor tálcán behozták az ebédet. Az a csolovek hozta be, aki ebbe a hálószobába bevezetett, amikor erre a mésztóra idelökdöstek. Azt mondta:

– Jó látni, hogy valaki boldog. – Finom ínycsiklandozó piscsa volt kirakva a tálcára: két-három lómtyik forró sült hús tört krumplival és zöldséggel, fagylalt és egy csása finom, forró csáj. Még egy szál tüdővész is oda volt készítve meg egy gyufásdoboz egyetlen gyufával. Szóval, az édes élet, Ó testvéreim. Aztán, úgy fél óra múlva, amint álmosan fekszem az ágyon, bejön egy ápolónő, szép fiatal gyévocska jó nagy horrorsó grúgyokkal (én meg két esztendeje nem láttam semmilyet), a kezében tálca, fecskendő.

– Á, a jó öreg vitamin, hm? – így én. Cuppogtam is egy keveset, de nem figyelt rám. Belevágta a tűt a bal karomba, és huss, kiengedte a vitamint. Aztán kiment, csak úgy kikopogott a magas sarkú nógája. Utána bejött az ápoló külsejű fehér köpenyes csolovek egy tolószékkel. Ezen egy málenkissé meglepődtem.

– Álljon meg a menet, testvér. Tudok én járni, bárhová kelljen is ittyi. – Mire ő:

– Jobb, ha tollak. – És valóban, Ó testvéreim, amint leszálltam az ágyról, azt találtam, hogy egy málenkissé gyönge vagyok. Az alultápláltságtól nyilván, ahogy dr. Branom mondta, a szörnyű börtönpiscsától. De majd helyrehoz az étkezés utáni vitamininjekció. Efelől semmi kétség, gondoltam én.